Mickey webnaplója

A taizéi dalok egyikének magyarra fordított szövegéből idéztem. Az egész így hangzik: „Irgalmas Istenünk jóságát mindörökké éneklem.”
Ma reggel az a gondolat foglalkoztatott, hogy akik az egyház oldó hatalmát megtapasztalták, azaz feloldozást kaptak korábban elkövetett vétkeik alól, azok igazán a minket szerető, irgalmas Isten jóságát tapasztalták meg.
Ez egy semmi mással össze nem hasonlítható érzés. Párhuzamos gondolatként még az is felötlött, hogy a halálban ugyanezzel az irgalmas szeretettel találkozik az oda érkező. A múlt század hatvanas éveiben jeleskedő, magyar származású svájci jezsuita, P. Boros László SJ arra a meggondolásra jutott, hogy a halálban mindenki kap még egy utolsó esélyt arra, hogy az immár megismert végtelen jósággal találkozva döntést hozhasson: akarja-e a színről színre látott Isten szeretetét, vagy noha megismeri, mégis elutasítja azt.
Az itteni felszabadult érzés mintegy előképe, előzetes tapasztalata amannak, ami az új életre születésben fog bekövetkezni.  
Mert mi is történik akkor, amikor valaki kiesik ebből az életdimenzióból a következőbe?
Értelme és lelkiismerete teljes fényével látja életének minden egyes mozzanatát, a jót, mely a végtelen jósághoz köti, és a rosszat, mely eltávolítaná tőle. Élesebben fogjuk látni tetteinket, mulasztásainkat, mint a röntgen-felvétel mutatja a testet. Semmi sem marad rejtve. Nos, a szembesülés a Szeretet és Irgalom sugárzása által történik. Az előtt a Hatalom előtt, aki elébe megy a tékozló fiúnak, mert vágyik visszafogadni őt.
Ez a mi reményünk.
Az enyém is.