Mickey webnaplója

A múlt év zömében heti konzultációkra jártam a szerkesztőségbe. Ezek – többek között – arra is alkalmasak voltak, hogy összeszedegessem azokat az eszközöket, melyeknek végső távozásom után itthon is hasznát vehetem. Hétről hétre elhozogattam őket. A lomok egy részét kidobtam a szemétbe, s azokat, melyeknek később mások hasznát vehetik, otthagytam az asztalon, az asztalban, az ablakmélyedésben.
Mindez azért foglalkoztat kora reggel, mert álmomban is búcsúztam munkahelyemtől, de ez immár egy hangstúdió volt. Itt is maradtak a falon hasznavehetetlen dísztárgyak, lomok. Az asztalon hangkazetták, felvételek, címek-szerzők feltüntetése nélküli anyagok ömlesztve és beazonosíthatatlanul. Összeszedtem a visszaváltható palackokat egy helyre, lerámoltam a falakról a porfogókat. Érdekes módon volt ott egy elektromos zongora, (tényleg a zongora szokásos elöl csapott egyenes, egyébként a húrok hosszát követő hagyományos és jellegzetes, semmi másra nem hasonlító ívelt zongoraalakú valami) egy vastagabb test. Ezt sajnáltam otthagyni, mert mindent tudott (hangszínek, ritmusképletek, talán még kottanyomtatója is volt, mely kívánságra lekottázta az éppen játszott darabokat. Persze demo üzemmódban is dolgozott, éspedig úgy, mint egy korábbi gépzongora.). Mindenesetre annyira nem nőtt a szívemhez, hogy habozás és minden szívfájdalom nélkül ott ne hagyhattam volna.
A stúdió népesebb társaságában tébláboltam még egy ideig, majd bejelentettem a főnöknek, hogy itt az idő, most, vagy soha, én bizony lekopok kerülve az ovációt, és a szentimentalizmus bármiféle megnyilvánulását. S lőn. Lőn, hogy távoztam zajkeltéssel foglalkozó munkahelyemről. Alighogy bevágtam az ajtót, ránézek az órára.
Öt órát mutatott a digitális, zölden villogó időmérő.
Tücsi ma dolgozik, keltenem kellene, ha már magától nem ugrott ki az ágyból. Én még egy időre visszadőltem. Azon golyóztam, hogy hogyan lehet az, hogy nem létező dolgokat megálmodok, mintha léteznének, és a legmélyebb valóságot nem: nevezetesen azt, hogy hogyan néz ki Isten, milyennek képzeljem el, hogyan szólít meg, hogyan reflektálok valóságára. Annál is inkább foglalkoztatott ez a kérdés, mivel hiányos teológiai műveltségem ellenére annyi régóta világos előttem, hogy az ember Istenre nyitott lény (capax Dei), aki képes felfogni, képes felismerni, hogy csakugyan létezik AKI VAN, ráadásul magán hordozza az istenképmásiság jegyeit (imago Dei). Persze felvetésemre nem jött megvilágosodás. Újra csak annyi, hogy miképp a hal sem érzékeli, hogy tenger (folyó, tó stb.) veszi körül, tehát nem reagál az őt éltető közegre, így az ember sem látja be, hogy éltető levegő veszi körbe, és ugyanígy Isten (benne élünk, mozgunk és vagyunk) vesz körbe mindnyájunkat – sőt bennünk lakik – egészségben és betegségben, jó- és rosszlétben, szép és csúf időben, ifjú- és vénkorunkban, „hajnalban, s ha hull a hó”. Ennek a tudatától van az, hogy a hívőnek „kedve mindig jó”.