A szelektív hulladékgyűjtővel kezdek barátságot kötni. Mindig van ott valami érdekes. Találtam már forgalomból kivont érdekes megformálású szlovák tízkoronást, meg magyar tantuszt. Nemrégiben pedig arra jártamban láttam két Coke feliratú műanyagrekeszt telis-tele üres, de tiszta Coca-Colás üveggel. Mikor sétámból megtértem, már csak hűlt helyét találtam. Fogalmam sincs, mit érhet vagy negyven forgalomból kivont kólás üveg rekeszestül. Egy filmgyári kellékesnek adott esetben valóságos kincs, másoknak legfeljebb emlékeket ébresztő bálvány. Rég nem láttam üveges Colát. Műanyagba vagy aludobozba suvasztják a foszforsavas frissítőt. Már egyszer említettem, a hatvanas évek vége felé találkoztam először testközelben a Coca-Colával. Igaz, hogy akkor nagyüzemi méretekben, a BULIV kőbányai gyárában. Bemutatták az üvegmosót, a töltő automatát. A gépsor jó tempóban palackozta a Bécsből hozott sűrítményt. Csakúgy zörögtek az üvegek. Mindenki ihatott, amennyi beléfért. Először nagyon különös, gyógyszerre emlékeztetőnek ítéltem az aromáját. Később szívesen ittam alkalomszerűen. Nem is rozsdásodtam meg. (Tudni lehet, hogy a cola rozsdamaró többek között.) Egyéb mellékhatásait illetően olvassa el a fogyasztói tájékoztatót, kérdezze meg az üzletvezetőt vagy a gyári titkokat őrző Coca-Cola céget.
Egy bizonyos. A negyedliteres üveg régi formatervezésű, és az egész világon elterjedt voltánál fogva semmi mással össze nem téveszthető. Magam is elraktam egyszer egy darabot. Nem azért, mert bálványozom, nem is azért, mert kincs, csupán egy kor efemer emléke.
Bármikor összetörhet, valaki kidobhatja stb.
Ma is elmentem a szelektív bodegák mellett, mert a szélirány úgy diktálta, keljek át gyalog a hídon és guruljak vissza vonattal. Így is lett.