Mickey webnaplója

Írok és sírok, potyognak a könnyeim.
Alighanem a virágpor és a nyárfa szösz kikészítették a szememet.  Vagy mi a szösz.
Korábban is előfordult hasonló, de ilyen erősre nem emlékszem. Némi kamillázással enyhítem vörösre mart szemem égő érzését.
Olyan ez, mint a hét csapás egyike.
A másika a szúró napsugárzás.
Harmadika a gazdasági. Eladósodásunk terheinek a nyögése.
Csak remélem, hogy több csapás már nem ér bennünket. Bár: ránk, bűnösökre…
Ma a kezembe került egy régi emléklap. Kiderül belőle, hogy tegnap volt 58 éve annak, hogy elsőáldozó voltam.
1953-ban, a legvadabb Rákosi éra idején, amikor
Mindszenty már ül,
az egyházi iskolákat néhány kivételtől eltekintve államosították.
A szerzeteseket már szétkergették.
A rendeket bezárták, működésük illegalitásban történik.
Spiclik  próbálják behálózni a gyóntatókat, s papságot minden eszközzel meg akarják törni. Utóbb olvasom, hogy a minket elsőáldozásra felkészítő idősebb káplánt is megdolgozták, hogy jelentsen.
Inkább abbahagyom ezt a posztot.
Sírok, mert könnyezik a szemem.
Mégis boldog vagyok, hogy ma már mindezekről cenzúra nélkül írhatok.  
PS. Több albérlő váltotta egymást öreganyánk lakásában.
A legszebb egy apáca volt, akit Angélának hívtak. Szépen beszélt, szépen rajzolt.
Egyszer csak eltűnt.
Talán nem egyezett a nagyival?
Nem tudom.