„Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket” – hangzik a mai Evangélium első mondata. (Jn 15,9) Hogyan szereti az Atya a Fiút?
Kenózissal, teljes önkiüresítéssel – mondják a teológusok.
Egyáltalán a Szentháromság személyei kölcsönösen mind teljesen átadják magukat egymásnak. Ezt a gesztust képezik le tükör által homályosan és töredékesen az igazán szerelmesek, a jegyesek, akik mindent egymástól várnak, akik vágynak rá, hogy egészen átadják magukat a másiknak, akik egymásból és egymásért kívánnak élni.
A Fiú is kenózissal szereti az Atyát. De nemcsak az Atyát szereti így, hanem az embert is. Mint Pál megjegyzi: „Ő isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, hanem  szolgai alakot fölvéve kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez. … Megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” Etc. (Vö. Fil 2,6.8)
Ez a szolgai alakot vevő lelkület nem szöveg, hanem  valóság.
Jézus, a Mester, letérdelt tanítványai előtt, és sorra megmosta a lábukat, mely igazi alázatot követelt lévén e művelet rabszolgák közönséges munkája volt az Ő idejében.        
Visszatérve az első mondatra: Az Atya és a Fiú egymást kölcsönösen önkiüresítő szeretettel szereti. Jézus megtestesülvén ugyancsak önkiüresítő szeretettel szereti az embert. Most rajtunk a sor, hogy mi is önkiüresítő szeretettel szeressük egymást.
Kétezer éve próbálgatjuk több-kevesebb vehemenciával.
Hol tartunk még mindig a kenózis megvalósításától?
Pedig ez Isten országának egyik meghatározó jellemzője.