Mickey webnaplója

Elment az internet.
„Már egy napja csak…” elvonási tüneteim vannak.
Hihetetlen, hogy mennyire kötődni lehet ehhez az elektronikus nyavalyához.
Én, aki csaknem kényszeresen rakosgatom naponta a posztokat blogomba, aki ugyanolyan fáradhatatlanul termelek néhány újabb fotót, és ápolom ezt a linkemet is, mint a kisherceg a tűzhányóit, meg a rá bízott virágokat, most itt ülök jegyben és gyűrűben, és várom, hogy történjék valami. A DIGI hozza helyre, aminek ő a gazdája, és ami most elromlott.
Pedig koromnál fogva el kellene gondolkozni azon, hogy fokozatosan vagy egyszerre a dolgokat el kell engedni. Azt a bizonyos decrescendót meg kell csinálni, mert magától nem megy. És erre kiváló edzési alkalom, hogy békén tűröm az internettelenség állapotát, egy napig, kettőig, vagy akár örökre.
Pedig mondandóm van.
Két unoka került a falra, az új, akinek fotója frissen jelent meg bekeretezve, és Estelle-é, aki felnövekedvén sokkal érettebb hölgy, mint amit eddigi képe mutatott.
A problémám igazából örökzöld: Látványosan változnak az unokák, a fotók meg megmerevítik őket azon állapotukban, ahogy a gép látta őket adott korukban. Így aztán nehéz azsúrban lenni fényképileg.
Ez persze nem vonatkozik a házasokra, akiknek esküvős képe alig mozdul el a megszokottól.
Ha sikerül helyreállítani az internet-hozzáférést, azonnal megtudjátok, mert ez a poszt feltétetik a helyére.
Ha meg nem, hát nem, itt fog megpenészedni az én gépemen.