Mickey webnaplója

Elindítottam egy újabb albumot, mert a régi eléggé tele lett anyaggal.
A 2011.4 egyelőre elég rutinszerű csattogtatásokat rögzít. Ez abból adódik, hogy alig tartózkodom az utcán. Így azt kapom le, ami adódik az északi franciabalkonról, illetve a déli magyar erkélyről.
Kint 30 fokos szél fúj,
bent 25 fokos ventilátor keveri a levegőt.
87 négyzetméteres a lakás és 2,4 m magas. Ha jól számoltam, a benne kavargó légtömeg jó közelítésben 210 köbméter volna, ha lakásunk puszta falakból állna, de nem így van. Legalább a harmadrészét borítják különféle kinövések, úgymint szekrény, fekvő- és ülőbútorok, asztalok, elektronikus berendezések, háztartási gépek, tömény italok töméntelen mennyiségben. (Utóbbit már csak a poén kedvéért biggyesztettem ide. De ha kérsz valamit inni, mindig akad valami. Magam a gyógyszerek miatt alig kortyintgatok.)
Ma könnyű témát kívánna a nehezen viselhető hőség.
Mesélek.
Középiskolában volt nekünk egy már idős, csupa kedves és igen jámbor szerzetestanárunk. Nekünk földrajzot tanított. Idős úr volt, mindenki Péter bácsinak szólította. (Péter Mihály volt a becsületes neve. R.I.P.) Rendszerint három osztályzatot osztott ki a felelőnek.
Egyet a napi lecke felmondására,
egyet az ismétlő kérdésre, mely csaknem mindig így hangzott: Na, mondd meg nekem, hogy hogy hívják Malajzia fővárosát. Mindenki vágta rá kapásból: Kuala Lumpur.
A harmadikat pedig a földrajzfüzet küllemére, naprakész vezetésére.
Elég sűrűn hallottuk tőle az összefoglaló értékelést: Ötszázötvenöt, mely ugye azt jelentette, hogy mindennel meg van elégedve.
Történt azonban néha, hogy megőrültünk az óráján. Egyszerűen nem bírt velünk, mert valami oknál fogva mi sem bírtunk magunkkal. Ilyenkor a maga módján értékelte a helyzetet:
– Gyerekek, már bocsánat a szóért, de ti ma meg vagytok bolondulva. A tárggyal fogok fegyelmezni. Mától kezdve statárium! Jöjjön ki a táblához XY.
Kijött.
Mondja el, amit feladtam a múlt órán.
Elmondta.
Ismétlő kérdés.
Válaszolt rá.
Értékelés: egyszáztizenegy.
– És most menj helyre!
Teljes némaságban teltek-múltak másodpercek.
Péter bácsi megint megszólalt.
– Na úgy, gyere ki javítani.
Lecke, ismétlő kérdés (Malajzia fővárosa), füzet…
– Na úgy! Ötszázötvenöt – mondta. – Menj helyre.
És folyt az óra tovább, mintha mi sem történt volna.            
Most pedig vissza a valósághoz.
Pörkölődésünk okát nemigen tudom megfejteni.
Edzésben részesülünk?
Bűnhődünk?
Csak így vezethető le földünk légkörének általunk okozott permanens és nagymértékű szennyezése a legkisebb szenvedést okozva?
Vagy térjek vissza az általános megfogalmazáshoz: Az ártatlanok szenvedése a „szeretet ára”?
Nem tudom.
Prohászka Ottokár jegyezte fel naplójába egyik évben, hogy iszonyú szárazság égette a termőföldeket, rajtuk az érésben lévő gabonát. A parasztok a püspökhöz fordultak, hogy imádkozzon esőért. Megtette. Egy hónapig kérte az esőt, majd felhagyott vele.
Égi Gazdánk mást tervezett. Az ő útjai nem a mi útjaink, az ő gondolatai nem a mi gondolataink.
Most a számítógép mellől feltekintve az üvegajtón túlra – látom, hogy bárányfelhők „legelésznek” az égen.
Nekem az Égi Bárány jut róluk az eszembe. Az Égi Bárányról pedig a spirituálé szövege:
/ Szeme csupa könny …  sír a Bárány, / Halld meg odafönt … Égi Bárány, /
/ Halld meg odafönt … bármi vár rám, / Ha halni kell, az égbe térek én. /
/Mit ér a jómód, és a balsors mit árt, / Ha halni kell, az égbe térek én. /
/ Angyal koronát hoz majd énnekem,  / Ha halni kell, az égbe térek én./