Mickey webnaplója

Konsztantyin Pausztovszkij: Messzi bolyongás. Gondolat 1974. Útikönyvek sorozat.
Kezembe került Pausztovszkij fenti című útikönyve, és ha már így történt, elolvastam. Pausztovszkij elég ismert név ahhoz, hogy ezt tegyem.  
Érdekelt, hogy hogyan ír egy irodalmár birodalmáról, a Szovjetunióról, és hogyan külföldi látogatásairól.
Nagy meglepetések nem értek.
Az orosz vidékeket kedvesen ábrázolja, az ott élőket alkotó, dolgos embereknek, akik értelmes életet élnek. Szó sincs itt éhezésről, szó sincs itt padlássöprésről. Kellemes tájak, nehezen megközelíthető terepek, érdekes élmények gyűjteménye sorakozik a kötetben. Még véletlenül sem emlegeti, hogy hányszor állították meg igazoltatni útjai közben, vagy ha nem, mi ennek az oka. Az állami rendszámú Pobedával járja be a balti államokat, akkor még szovjet tagköztársaságokat. A bekebelezett lettek, litvánok, észtek szintén nagyon meg vannak elégedve sorsukkal. Mi mást is tehetnének?
Érdekesebbek külföldi utazásainak az emlékei. Azok közül is azok, amelyek a kapitalista Nyugaton érték. A szovjet írót – de nem is –, a szovjet embert  megkülönböztetett figyelemmel fogadják Nyugaton Párizsban, Londonban, Rómában egyaránt. Mivel nyugati útja 1956 őszén esett, és később jegyezte le anyagait, nagyjából 1957 és 1959 között, érdeklődéssel vártam, miként nyilatkozik a magyar forradalomról. Válaszom lakonikus:
Sehogyan se.
Egy mondatban elintézi a korabeli politikai feszültségeket. A Földközi-tengeren hajókázik Itáliából Franciaországba. Erről az útjáról jegyzi meg, hogy nagy forgalom volt a Földközi-tengeren: Számos, különféle nációhoz tartozó (hadi)hajó vonult Szuez felé. Ez az állapot a Gibraltári-szorost elhagyva megszűnt. Szinte kihalt Atlanti-óceánon haladtak Le Havre felé. És kész.
Könyvében  a béke bajnokaként emlegeti a Szovjetuniót. Az egyházzal nem így tesz. Nyomasztónak találja a templomokat, a Notre Dame-ot levegőtlennek, a szerzeteseket álszentnek, az apácákat úgyszintén. Szerinte a római Szent Péter-bazilikát építői nem az Isten, hanem saját nagyságuk dicsőségére emelték.
A német acélmágnást, Kruppot ördöginek mutatja, Hitlert szörnyűségesnek, ám saját politikusairól valahogyan elfeledkezik.  
Olaszországban egy matrjoska babával ajándékoz meg egy kislányt. Oldalakra menő tirádákat zeng arról, hogy a lerongyolódott  parasztlányka mennyire magán kívül volt a hatalmas ajándék miatti örömtől.
Mikor megtudták az olaszok, hogy orosz, kitörő örömmel fogadták. Gondolom nem azok, akik emléktáblát állítottak a magyar forradalomnak. De a franciák se tudták leplezni azon örömüket, hogy egy igazi orosszal futnak össze. Gondolom, J. Cocteau és A. Camus nem volt közöttük. Pausztovszkijnak nyilván elkerülte az is a figyelmét, hogy magyar menekültek ezrei érkeztek az általa látogatott országokba.
Vagy ha nem kerülte el, hát kényszerűségből hallgatott róla. Ha mindezekről is megemlékezik, nagyon sokáig kéziratban maradt volna könyve. Ám megjelent. Ld. összegyűjtött művei 8. kötet (Szobirányije szocsinyényij v voszmi tomah, [hogy ne kelljen a cirill betűkkel bajlódnom]).
Persze az egészről én is csak most írom „fülszövegemet”. 1974-ben ez teljesen lehetetlen lett volna, miként az is, hogy világútlevelet kapjon Pausztovszkij, ha nem ír elég „vonalasan”.