Ne értsetek félre, családunkban nem a Messiás született, hanem  7. unokánk. Neve sem Jézus, hanem Levente. Magam nem vagyok Simeon, csak Mick. El sem szeretnék még hunyni, hiszen a nyolcadik uncsi is útban van, vele is szeretnék játszani, őt megölelni és ha lehet minél hosszabb időt körükben eltölteni.
Mégis azt kell mondanom, hogy tegnap este olyasféle érzésem volt, mint amilyen az agg Simeonnak egykor. Kezemben egy ártatlanság, egy szemét épp csak nyitogató kis ember, aki most kezdi feltölteni szellemét mindenféle benyomásokkal, és aki érzékelhetően jól érzi magát ölelő karjaimban. Mica készített róla néhány képet. A lényeg: örülök, hogy mindezt megérhettem, bennem ez a picivel való találkozás élménnyé vált, és úgy szeretném, hogy folytatása legyen. Hiszen még tíz hét, és Zsuzsa pici lánykáját várjuk.
Nem az én dolgom eldönteni, hogy összesen hány kis utódunk lesz, de jósolom, hogy nem tartunk még a végén. És mindegyiket szeretném magamhoz szorítani.
A bevezetőben említett hasonlat megerősítésére megidézem a kérdéses evangéliumi perikópát:
„Amikor elteltek a tisztulásnak a Mózes törvényében megszabott napjai, felvitték Jeruzsálembe Jézust, hogy bemutassák az Úrnak… Volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű igaz és istenfélő ember. Várta Izrael vigaszát … Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek indítására a templomba ment. Amikor a szülők a gyermek Jézust bevitték, hogy a törvény előírásának eleget tegyenek, karjába vette és áldotta az Istent ezekkel a szavakkal: »Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül népednek, Izraelnek.« Apja és anyja csodálkoztak azon, amit fiukról mondott…” (2Lk)