Négy gyermekemet fogadtam annak idején itthon, amikor megszülettek. Ám unokáim mind tőlünk távol kezdték meg életüket. Más országban vagy más városban.
A mostani kicsike az első, akinek a megérkeztével lakásunk immár háromgenerációssá lett. Azért olyan egyedi ez a helyzet. Ilyen még nem volt az életemben.
Jelen voltunk, amikor meglátogatta a védőnő, és Elvirát ellátta mindenféle tanácsokkal. Ma pedig koradélutánra várjuk a csecsemőorvost.
Érdeklődéssel várom a véleményét, mert igen filigrán a picike. Vajon van-e rá mód, hogy siettessük gyarapodását. Hajnalban sírogatni kezdett – gondolom már éjjel is ezt tette, csak jobban alszom, mint amilyen jó a hallásom –, mindenesetre ötkor felébredtem (ez sűrűn előfordul, nem kívánok már annyit az ágyban tollászkodni) arra, hogy hangicsál.
Elkértem és kaptam őt, és egy óra hosszat karomba zárva aludt a kis ártatlan. Ahogyan átöleltem, biztonságban érezte magát, néhány csitító hangomra meg elcsendesedett.
Hatkor óvatosan a bölcsőjébe helyeztem, ahol továbbszőtte – ki tudja, miről szóló – álmát.
Utóbb Elvira megkérdezte, hogy nem volt-e fárasztó? Mire azt válaszoltam:
életem legszebb egy óráját éltem meg az imént.
Azt hiszem, nem jártam messze az igazságtól.