- Tudni vélem, hogy egyik nagybátyám hatalmas kézirattömeget, s talán magnókazettákat hagyott hátra, amelyekre leírta, rámondta, amit a filozófiáról, az életről gondolt. Majd halála után alighanem semmivé lett felhalmozott anyaga.
- Persze mindez semmi ahhoz képest, hogy porrá égett az ókori alexandriai könyvtár minden anyaga.
- Közismert, hogy egy-egy tudományos kérdésnek „könyvtárnyi” irodalma van. Mire a felfedezéseket érvekkel alátámasztják, az élet ellép felettük.
- Csaknem naponta könyv érkezik a házhoz. Saját kiadású termések, életállapotunk egy-egy szegmensét támogató szakirodalom, stb. A szakkönyvek egyik fele kiüti a másik felének az igazságát. „Csak növényeket egyél, csak fehérjét” … csak … csak … csak…
Minek annyit írni másoknak ... és nekem?
Két mai aktualitás.
Az egyik:
Korrektúrázás közben támadt az itt következő gondolatsorom: Az idegen nyelvből fordított művek hiába jók tartalmilag, az akkurátus műfordítás halottá változtatja a még oly kitűnő munkákat is, mert olvasásuk dögunalom, megértésük nehézkes, így ütős mondandójuk a semmibe vész. Lehet, hogy Romhányinak volt igaza, aki az idegen rajzfilmeket jó színvonalúra mesterkedte poénos szövegeivel? Lehet, hogy Karinthyéknak volt igazuk, akik a Micimackóból jobb könyvet gyártottak, mint az eredetileg volt? Lehet. De hol a határ? Mekkora a fordító szabadsága? Mekkora, ha a fordító jóval fantáziadúsabb a mű írójánál?
A másik:
Az Óbuda Múzeum írásos emlékeket gyűjt a Goldberger Textilgyárról. Vajon érdemes-e megírni azt az évet, amelyet a gyárban töltöttem a szocialista időszakban, a hatvanas évek derekán? Vagy csak az indulás szépséges esztendeire kíváncsiak? 1965-ben a gyárban több volt a svábbogár, mint a három műszak összes dolgozója (az irodistákkal együtt).
Még meggondolom.
Önéletírásom elég röviden intézi el ezt az időszakot.
* * *
Családi történések: Középpontban az ifjabb generáció. Minden esemény, minden változás, minden rezdülésük, minden róluk szóló információ fontos.
Mica aszkéta életet él. Látom.
Elvira talán még aszkétábbat. Nem látom.
A picike pedig nagy-nagy elszánással dolgozik a kórházban változó eredménnyel.
Mi meg várunk. Tegnap kicsi betegtársát másikra cserélték. Az új kicsikének is tüdőgyulladása van. Így egy esetleges újabb fajta fertőzés veszélye csökkent.
Várjuk hazajövetelüket. Egyfelől szeretnénk, ha mihamarabb sor kerülne rá, másfelől azt szeretnénk, ha ennek nem fizetnénk nagy árat. Mert ameddig orvosi felügyeletet, ellátást és szakértelmet kíván Levente betegsége, addig megbocsáthatatlan bűn volna hazahozni. De egy másodperccel tovább sem szabad őt ott tartani a rideg, életidegen környezetben.
Hetek óta ebben az ambivalenciában élek, élünk, és ebben a feszült, néma várakozásban.
Nagyon hiányoznak.
Amíg gazdácskája távol van, nincs kedvem meglengetni bölcsőjét, a bútorok mögé dugtam kosárkáját.
Addig Mica közlekedik lakásunk és a kórház között, hozza-viszi az infókat, kajákat, ruhákat.
„Addig nincs megnyugvás, addig folyvást küszködni kell…”?!
2012.02.21. 14:50 emmausz
Ambivalenciában élek
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
https://emmausz.blog.hu/api/trackback/id/tr745169617
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek