Mickey webnaplója

Mi felnőttek alig játszunk. Legalábbis társasjátékot alig. Csak a szoliter megy. Mahjongg, pasziánsz, tetrisz, rejtvényfejtés.
Valamikor ez nem így volt.
A Regnum-klubban a sakk dívott és a rikiki kártyajáték. A magasiskolát persze a tarokk és a bridzs képezték.  
Csoportunkban, bár igen ritkán, de rikikiztünk, talán kanasztáztunk is.
Egy időben kerestünk és találtunk olyan szavakat, melyek jelentését alig tudta valaki. Ilyen szó volt emlékezetem szerint pl. a sinkó, melyről kiderült, hogy alkalmasint századokkal korábban a debreceni diákok egyfajta jellegzetes süvege volt. (Gyanítom, hogy olyan tájszó ez, amely tájegységenként nem biztos, hogy ugyanazt jelentette, ám bizonyítani nem tudom.)   
Ha időben visszamegyek ifjúházas korunkig, számos vetélkedőt rendeztünk, melyek főleg okosságok kitalálását célozta: kvízjátékok voltak zömmel, de ügyességi próbák is vegyültek közéjük (pl. Szkanderezés), hogy a vegyes összetételű társaságban esélye legyen mindenkinek a sikerhez. A bulikon a táncon kívül a krémes evős játékot űztük. Mindenki egy dobókockával igyekezett hatost dobni. Akinek sikerült, kendőt kellett kötnie a nyakába, majd székre ülve nekiláthatott késsel-villával a krémes evésnek. Ha ugyan közben újabb valaki nem dobott hatost. Ekkor az előzőnek fel kellett állnia az asztaltól, és azonnal átadnia helyét az újabb szerencsésnek. Voltak nagy nevetések. (Ma egy részünk le se ülne: Bocs, nem ehetek édeset!)
Páros játékokat is játszottunk. Félgömb alakú műanyag vacak közepébe vájt üregbe kellett egy fekete golyócskát beleszuszakolni. És akinek sikerült, felordított: Megvan!!!
Cs. egy időben bevezette az aukciót, az árverést. Nagy sikere volt évekig.
De puszta kézzel is játszottunk: kétféle játékot. Kő, papír, olló. Nem írok róla, mindenki ismeri. Másrészt játszottunk 21-et is kézzel. Meghatároztuk a sorrendet. Kinek mutatunk először, kinek másodszor.  Három lóbálás után a két játékos tetszőleges ujját felmutatta zárt ökléből. Érthető okokból 17-nél újabb kör nem következett, mert a 17, az a kritikus szám, melyre az újabb mutatásban az ellenfél öt ujjat fog mutatni. És az már 22.
Sokáig játszottunk maja 6x6-ot. Alig tudom az okát, miért hagytuk abba.
T. szólt, ki ne hagyjam a memoryt. Csakugyan, elég gyakran elmúlattuk ezzel a játékkal is az időt.   
Valamikor forszíroztam, hogy élesszük fel játszós hagyományunkat.
A játékok ugyanis
kiejtenek az időből, úgy belefeledkezhetünk, olyan önfeledtté lehetünk általuk;
ingyen segítenek a kapcsolattartásban;
ingyen szórakoztatnak; és
ingyen válnak az öröm forrásává ebben a csaknem meghasonlott világban.
Talán még ma sincs késő.