Mickey webnaplója

Egyszer írtam Gabriel Okara könyvéről (A hang, Modern könyvtár-sorozat), melynek főszereplője egész életében keresi „Az”-t.
Mivel én is Azt keresem, meglepődve tapasztaltam, hogy Pálferi [így egybeírva, mert olyan jelenséggé lett, mint Jelenits István piarista az én fiatalságom idején: „Jössz Jelkóra?”] is Azt keresi, „Az”-zal él, és konkrétan leírja könyvében, hogy amikor megugrotta az országos csúcsot (magasugró is volt), akkor ő csak végrehajtotta azokat a harmonikus mozgásokat csaknem teljes önfeledtségben, melyeket egymásután meg kell lépni, de hogy nem fogott lécet, az már nem ő volt: „Az” emelte, „Az” repítette, „Az” nyerte az aranyérmet. Az – sejthetitek már – a rejtőzködő, de valamilyen módon megsejtett Isten.
Leírja könyvében, hogy azért nem látjuk, mert azt látjuk földi életünkben, amit az utca embere, aki hiába meresztgeti a szemét, nem lát be a sötét üvegű autóba-irodaházba, de a benn tartózkodók mindent jól látnak a maguk oldaláról. Mi innen nem, ők onnan igen. Ám mindnyájunk életében előfordulnak olyan élmények, melyek alapján biztosra vehetjük, hogy nagy élet van odaát. Sőt, olykor valamiért mégis átlátunk. Megsejtjük, hogy van egy sokkal ígéretesebb világ is ahhoz képest, amelyben élünk.
A meghitt Istenkapcsolatról szóló, igen részletező módon elemző könyvét két ütemben végigolvastam. Ebben arra kapacitálja az olvasót, hogy keresse meg életében azokat a kapaszkodókat, melyek számára megtapasztalásukkor bizonyosságot jelentettek, hogy létezik „Az”, létezik „Ő”.
Bizony magam is ráakadtam jó néhány momentumra, amikor „fogtam” „Azt”.
A közelmúltban unokáim arcán, tekintetében, gesztusaiban, bizalmában felsejlett „Az” (a régmúltból saját testvéreim, s bármikor egy játszótéren az önfeledt gyerekeket látva).
Gyerekkoromból visszaidézem a zenekarban való közreműködésemet: egy hangnak lenni a hangzásban-harmóniában, szimfóniában egyet jelentett: megtapasztalni „Azt”. Azt éltem meg Händel Messiásának zenekari próbáin, Mozart, Haydn könnyű darabjainak együttmuzsikálása alkalmával.
Azt házasságunk elmesélhetetlen villanásaiban.
Egy-egy tábortűz önmagán túlmutató misztikájában,
a Börzsönyben, amikor a kulcsos házból felkapaszkodtunk reggel a felhők fölé, és lenéztünk a felhők „madártej-habjaira”, azt, amikor
repülőről lenéztünk a Mont Blanc-ra, mely a felhőkből egyedüli sziklaként magasodott ki – kilométerekkel alattunk.  
Nem akarom a 300 oldalas könyvet részleteiben ismertetni, elég legyen itt személyiségfejlődésünk három lépcsőjét megemlíteni:
Önmegvalósítás (kiírom magamból gondolataimat, közlöm magamat a világgal…)  
Önátadás (jegyesi bizalommal élünk egymásból, s ezt valahogyan kiterjesztjük másokra is altruista magatartással).
Önfelülmúlás (amit megélhet minden olyan házasfél, akiknek a természetéből egyáltalán nem következne a másik fél hosszas elviselése, olyannyira nem, hogy természetes ésszel nem is magyarázható ragaszkodásuk, „mégis hűségük”). Ilyesvalami lehet az ellenségszeretet, stb., ezek a jelenségek önmagukban már nem magyarázhatók, csupán a kegyelemmel. S igazán nem sűrűn fordulnak elő.
Ám, amikor kapjuk a felszólítást, hogy „legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok is tökéletes”, vagy, „szentté kell lennetek”, akkor erről van szó.
A mi feladatunk beállni irányba, és antennáinkkal megpróbálni fogni az égi adást.
Ma kimozdultam egy kicsit. (Új albumot kezdtem: 2012.2)