Mickey webnaplója

Legalább háromféle hétköznapom van:
Általános, amikor olvasok-írok, unokázok, sétálok.
Csinálós, amikor valamit meg kell tennem. Ez lehet javítás, porszívózás, szerelés, tudomisénmi.
Utazós, amikor nyakamba veszem az országot és pl. Móvárra megyek. Néha máshová.
Ma Móvárra igyekeztem.
Félhat előtt ébredtem, reggeliztem, hatkor elindultam, hogy „bővibe” legyek az időnek. Félhétkor a Kelenföldi pu.-nál voltam. Mivel vonatindulásig elég sok időm maradt, azt határoztam el, ha találok a kocsi kesztyűtartójában tollat, és ír is, akkor veszek egy olaszos keresztrejtvényt, mely elszórakoztat indulásig. Így is lett. A nap szelíden sütött, a szél lágyan fújdogált, én meg szelíden róttam ákombákomjaimat a kockákba. Vonatra szállva folytattam a fejtést. Próbáltam nem dühöngeni amiatt, hogy a slampos újságszerkesztők megadták, hogy rejtvényenként hány fekete négyzet van, de elmulasztották közölni, hogy elválasztó vonalat is kell keresni, mert ezek valójában két rejtvényt tartalmazó ábrák. Így kénytelen voltam a megoldásokhoz lapozni, hogy megtudjam: miért is akadtam el a fejtésben. Legközelebb csak fél áron veszek rejtvénylapot, mert fél munkáért sok az egész ár.
Győrben felszállt egy olasz társaság, a nők csiviteltek egy négyes ülésen, egy pár pedig velem egy sorban helyezkedett el a túloldalon. Egyszer csak hallom a férfi irányából, hogy pssssszt! Ó, mondom magamban. Egy fegyelmezett európai, aki csendesedést kér a többiektől. Odanézek, s mily csalódás, egy Coca-Colát nyitott ki, az adta a csitító hangot.
Mosonmagyaróváron leszálltam, s eszembe jutott, hogy sose mentem eggyel tovább, Hegyeshalomra. Van-e ott valami megnéznivaló? Megjegyzem, már a neve is érdekes: Hegye-shalom. egy másik ilyen is van, Bp-en: Sa-shalom.    
Maradt húsz percem buszindulásig. Padra le, keresztrejtvény elő, s pikkpakk elröppent az idő. Persze nem rejtvényt fejteni indultam Mosonmagyaróvárra.
Immár ismerősként üdvözöltem a Zsuzsáékhoz vezető ösvényen azt a fehér, lányka hajgumit, mely ősz óta mindig tőlem jobbra hevert a gyepen. Nem úgy a nárciszokat, melyek mostanra elhervadtak, hogy átadják a virágba borulás lehetőségét a tulipánoknak. 
Persze azért indultam el otthonról, hogy nyolcadik unokánkat a kezembe kaphassam, s kívánhassam rá Isten áldását, megcsókolgathassam ártatlan arcocskáját, és ha hagyja magát, lefotózzam.  Vittem neki persze egy szatyornyi bodyt, rugdalózót, sapkákat. Közülük nem egy az idén tizennégy éves unokánké volt egykor. Másokat meg Ágoston hordott hét évvel ezelőtt.
A találkozás megtörtént, a csókok landoltak kicsi fején, talpacskáján, ötször, tízszer, ki tudja, hányszor. Már 3 kiló a picike, és nagyon igyekszik a nagyokat utolérni. Él-hal a tejért, s kapja is 2-3 óránként rendületlenül.
A fotókat majd kikészítem, feltehetőleg albumba rakom őket.
Egyet pedig dokumentumként a poszthoz biggyesztek.