Mickey webnaplója

Van annak néhány évtizede, hogy kedves ismerőseim az idősek otthona mellett érveltek, mert hogy szakszerű ellátást kapnak az otthon lakói, teljes a komfort, naponta orvosi ellátás kapható, egészséges mozgásra is van lehetőség, diétás vagy minőségi étkezés kétszeri meleg, háromszori hideg étkezéssel.
A magány felszámolásának a helye, hiszen lehetőség van a társas foglalkozásokra, játékra. Nyugaton ez már mindennapos gyakorlat.
Nálunk még ódzkodás van ellene.   
Idősödvén óhatatlanul megfordul a fejünkben: Mi szól mellette, mi szól ellene?
A felsorolt kényelmi, komfortot bemutató összetevők ellenére a beszűkülés tényét hordozza a kérdés.
A döntési szabadság bizonyára szűkül, persze vele arányosan a felelősség is.
A kiszolgáltatottság kissé hasonló lehet a kórháziéhoz.
Az otthonra ki lehetne írni bízvást, hogy „Lasciate ogni speranza voi ch' entrate” (Ki itt belépsz, hagy fel minden reménnyel) legalábbis annak a reményével, hogy innen visszatérsz a civil életbe. Az idősotthon nem a végső otthon, hanem a földi élet utolsó otthona.
Akik értekeznek a bevonulásról, el szokták mondani, hogy nehéz a szokott tárgyaik jó részétől megválni.
A legszükségesebbeket vihetik, de az új apartmanok nem túlságosan nagyok.
Ugyan vannak luxusnak számító 40 m2-esek, de most találkoztam egy leírásban azzal, hogy az ottani lakosztályok egységesen 20 kvadrátmérteresek, és ebbe a fürdőhelyiség is belefoglaltatik.  
Azt hiszem, hogy a vénülő ember maradjon otthon, amíg bírja magát.
Ha pedig már nagyon megfogynak az erői, az idősotthon akkor is csak az egyik megoldás.
Létezik még az is, hogy valamelyik rokona költözik hozzá, illetve, hogy ő maga költözik valamely rokonához, ahol felvállalják megrokkant egészségi állapotával együtt.
A kérdés nem könnyű, és még bennem se dőlt el, hogy mit szán nekünk a sorsunk.
Egyelőre egy közhelyként ismert vándoranekdota poénjával ütöm el felvetésemet.
A bajor paraszt így szól a feleségéhez: Drágám, ha az egyikünk meghal, én a vidéki nyaralónkba költözök.