Mickey webnaplója

Nem tudom, más hogy van vele, én állandóan érzem, az idő rohanását. Merthogy nem jár, hanem rohan az idő. „Megállítanám, de nem lehet” – duruzsol bennem Koncz Zs. hangján. Értem én, hogy egyirányú utca ez a rohanás. Nemrég indult az év, és a fele néhány nap múlva eltelik. Visszavonhatatlanul.
Kevesebb, mint egy hónap múlva megérkeznek a franciák, hogy megmelegedjenek.
Évával dumcsiztunk tegnap. A Jura lankáin húsz fok van, itt harminc – árnyékban. Ott az idén a legmagasabb érték 28 fok volt. Az se sokáig. A megmelegedésről jut eszembe. Persze kellemes nekik az itteni szokásos hőség – öt percig, esetleg akár egy óráig is. Azután éppen úgy besokallnak belőle, mint mi.
Évek óta tiltakozik minden porcikám a légkondi ellen. Ám egyre kevesebb bennem az ellenérzés iránta. Nagy áramfaló, és amit bent elvesz, kint hozzáadja az amúgy sem alacsony hőmérséklethez. Pontosan úgy viselkedik, mint a hűtőgépek. A Föld klímájának minden ilyen ketyere árt.  Kicsiben akkor érzem, amikor gyalogosként egy légkondis autó rám leheli forró páráját, miközben a bent ülők kényelmét szolgálja. Nagyban pedig…
Mintha romlana a helyzet. És ennek nem örülök.
Dombokba vájt kunyhókban kellene élnünk, pincékben, barlangokban, ahol egyenletes és mérsékelt a klíma. Vagy fordítva, olyan dongaboltozatú építményekben, melyekre vastag földréteget hordanak, ezáltal biztosítva a temperált hőmérsékletet. Vö. Prímási pince Esztergomban.
Össznépi megoldásban gondolkodom. De hogy változtatni kellene, az szinte bizonyos, mert előbb-utóbb úgy járunk, mint a hangyák az unatkozó gyerekek nagyítója alatt erős napsütésben.
És akkor még nem is szóltam az erősödő UV-sugárzás okozta katasztrofális helyzetről. Nem is szólok.
Az UV is monnyon le az ózonlukkal együtt.
„Most abbahagyom a versírást, mert eszembe jutott valami” – fogalmazta Karinthy. Plagizálom: én is abbahagyom a posztírást, mert jó ebédhez szól a nóta, utána pedig rokonlátogatás.