Persze megint Móra, merthogy őt olvasom. Ha lett volna blog az ő idejében, valószínűleg lelkes bloggerré lett volna. (Szerencsére nem létezett ez a műforma, így munkái máig megtalálhatók a nyomdák jóvoltából.)  A négy apának egy leánya c. könyvben ír az „invita Musa”-ról. Én a döglött aknák után szabadon döglött múzsának akarom tudni, sőt döglődő múzsának. Óhatatlanul utolér mindenkit, aki grafomániában szenved. Lássuk, mit is ír?
1.Az ihlet hiánya:  „Csak a művésznek adatott meg, hogy legyenek napjai és hetei, amelyeken az az egyetlen gondolata, hogy a hülyék konventjében ő lehetne az elnök. Ha a jó Istenben van egy kis méltányosság, ennek a mártíromságnak a fejében minden művész talpon állva jut a mennyországba.”
Ez a témahiány. Ez akkor van, amikor „lemegy a redőny”, amikor agyilag zokni vagyok. Az ihlet hiánya. Amikor az általam emlegetett homokszem híján nem tud zárvánnyá nemesedni az a valami, amit igazgyöngyként szoktak nevezni. Mindenkit utolér. Mert csakugyan hiányzik a katalizátor, ami beindítja a verklit, hogy kellő ívvel holtponton nyugodjék meg a kifejtett téma.
Ilyenkor még annyi segítséget sem kap az író ember, mint az érettségiző, aki nem tudván elkezdeni mondandóját, könyörög a szaktanárnak, segítsen neki elkezdeni. Mire a tanár: „A”. Igen, ennyi segítséget se, mert szerencsés esetben a diák folytatni tudja…
2. Szüleményeink: „Fiatalabb éveimben néha erős kísértésben voltam, hogy felolvassam egy-egy versemet… de velem született félénkségem tartott ettől vissza, részben pedig az, hogy nem akartam a verseimből kiábrándulni. Nekem, amit írtam, mindig csak addig volt kedves, míg viaskodtam érte magammal. Mikor készen volt, felfürdetve, bepólyázva, tisztába téve, akkor a szülő gyöngédségével néztem rá.”    
Újságíró-akadémiás időszakom réme a „desszert” volt. A fogalom tanáraink elkészített házi feladataink szamárságain való élvezkedését jelölte. Nemegyszer úgy szétszedték a penzumot, hogy ha emlékezetem nem csal, csupán néhány kötőszó maradt a helyén. Megkegyelmeztek egy-egy bibliai idézetnek, de nem kegyelmeztek meg nekünk. Úgy hallgattuk egy-egy kifejezés helyénvalóságát firtató kritikájukat, mint a molnár, aki sehogyan se képes megfelelni a tömeg igényeinek, akármit csinál szamarával és az unokájával. Ülhet rá, hátára veheti, ketten szamaragolhatnak, avagy vezetgethetik együtt, ő ül rá vagy csak az uncsi. Oly mindegy.
Egy alkalommal úgy szétszedték anyagomat (azért az enyémet, mert a többiek nem írtak semmit), hogy a szülő nő fájdalmát viseltem el, akinek az újszülöttjét pocskondiázzák nyíltan és szemérmetlenül.  A szülő nőét, aki legszívesebben felkiáltana:  
– Coki, a kicsikémtől! Lehet, hogy torz, lehet, hogy vörös, lehet, hogy bőgős, lehet, hogy bandzsít… Mindegy. Ilyen lett, így szeretem.
Talán a következő gyermekemmel elégedettebbek lesztek, de ez a mostani akármilyen, az enyém, nekem a legszebb! 
Ha másképp éreztek, akkor el innen!
Mára már persze megkopott ez az érzés, ha nem is szűnt meg teljesen.