Mickey webnaplója

Sokan indulnak hétfő reggel munkába. Egy részük autón, más részük gyalogosan.
Mégsem róluk szeretnék szólni.
Reggel a HÉVhez igyekszem. Már messziről látom, hogy a magát vadnyugati szerelésben előadó koldus indul a sarokra, az ő posztjához. Cowboy-kalapja, -csizmája messziről elárulja, hogy ő az. Ismereteim szerint hajléktalan. Hogy ért-e valamihez, képes volna-e dolgozni, jobban megérné-e neki, mint a tarhálás, nem tudom.
Visszafelé jó férfiszokás szerint a réten a legrövidebb utat választva vágok át. Szemembe süt a nap, velem szemben egy korpulens fiatalembert látok. Felém ballag, széles taglejtésekkel hadonászik, gesztikulál, mint aki valakinek valamit magyaráz. Ahogy mellém ér, látom, hogy madzaggal van teletömve a füle, s nyilván valamilyen kütyü mikrofonjához intézi szavait, pontosabban, aki a drót túlsó végén lóg.
És mi van akkor, ha mindez álca. A hárshegyi idegszanatóriumot évekkel ezelőtt bezárták, az ápoltakat menesztették „Isten hírivel”.
Már az utcánkhoz érek. Velem szemben babakocsit tol egy kreolbőrű fiatalember. Megüti a fülemet, hogy valamit mond. Egy vonalba kerülök vele. Belenézek a babakocsiba, de csak műanyagszatyrokat látok benne, gyereket nem.
Nem különös? Mint ahogyan az is, hogy a babakocsik egy részéhez nem tartozik gyerek, csak a lomizás során összegyűjtött szemetek, lomok.
Kár, nagy kár.
Kisgyermekeket szeretnék látni a kocsikban.
A lomizókat pedig nem az utcán, hanem valamelyik cég munkaruhájában.