Öreg házasoknak kiírt pályázatra adtam be öt A/4-es terjedelemben dolgozatomat, mely a futottak kategóriába került (tegnap volt eredményhirdetés, de néma csend). Azért megosztom mindazokkal, akiket érdekel a téma, a sorsunk dióhéjban és azok a vezérelvek, amelyek mentén hajókáztunk. Íme:
40 évünkről keresőknek
„Kezdetben nem így volt…”
Alapozás
Kétfelől is nógattak, hogy írjam meg házasságunk kapaszkodóit, hiszen a minisztérium felhívása pályázatírásra éppen nekünk szól. Idén ültük házasságkötésünk 40. évfordulóját, és visszatekintve képes vagyok összefoglalni tapasztalatainkat. Azért használok többes számot, mert nemcsak házasok vagyunk immár csakugyan 40 éve, hanem azért, mert él az a regnumi közösségünk is, melynek tagjai legalább 50 éve csiszolják egymást, és amelynek körében nem szokás a válás. A végső lökést mégis a napi evangélium adta meg, mely ma (aug. 17-én) éppen a házasság felbonthatatlanságáról szól. Idézek belőle: „Jézust a farizeusok próbára akarták tenni. Ezt kérdezték: "El szabad a férfinek bármilyen okból bocsátania a feleségét?" Így felelt: "Nem olvastátok, hogy a Teremtő kezdetben férfinak és nőnek teremtette őket, és azt mondta: Ezért a férfi elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy test lesz a kettő? Most már többé nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét." De azok mondták: "Miért adta akkor Mózes azt a parancsot, hogy elbocsátáskor adjunk válólevelet?" "Mózes szívetek keménységére való tekintettel engedte meg nektek, hogy elbocsássátok feleségeteket – felelte –, de kezdetben nem így volt. Mondom nektek: aki elbocsátja feleségét – hacsak nem paráznasága miatt –, és mást vesz el, házasságot tör. Aki elbocsátott nőt vesz el, szintén házasságot tör." A tanítványok megjegyezték: "Ha így áll a dolog a férj és feleség között, nem érdemes megházasodni." Erre így válaszolt: "Csak az fogja ezt fel, akinek megadatott. Van, aki azért képtelen a házasságra, mert úgy született. Van, akit az emberek tettek a házasságra alkalmatlanná. Végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki fel tudja fogni, az fogja fel!" (Mt 17,3skk)
Az előzőeket érdemes egy kicsit kibontani. Aki hiszi, hogy az egész világ Krisztusért van, könnyű a helyzete, mert aláveti magát mindannak, amit a Mester megélt és kinyilatkoztatott. Márpedig ő tanítványainak – akik kétségbe vonták a házasodás értelmét (lám már több ezer éves a probléma) mondván, hogy ha felbonthatatlan a házasság férj és feleség között, akkor nem érdemes megházasodni – kifejti, hogy kezdetben ez nem így volt. Majd hozzáteszi: „Csak az fogja fel, akinek megadatott.”
Magyarul: Az élő Isten a szentségek, közöttük a házasság szentségének is a forrása. Kegyelem kérdése az élő Forrás kívánta életet élni – mindhalálig.
Mondják, hogy a házasok tovább élnek, mint a szinglik. Ez így pontatlan. A szerzetesek és papok is hosszú élettel szoktak megáldva lenni, pedig többnyire szinglik. A lényeg, ha a teremtő akaratával együttműködve éljük le életünket, házasságban vagy cölebszben, ennek a természetes jutalma lesz általában a hosszabb élet. Mert mindkét hivatás az Isten elgondolása szerinti, tehát egészséges.
Néhány alapelv
1. Egyszer regnumi társunktól megkérdezték: Mi a házasságban a hosszas együttélés titka? Lakonikusan ennyit válaszolt: Nyelni. Magyarán: elfogadni, hogy társam különbözik tőlem, s nemcsak elfogadni, hanem tiszteletben tartani, s megszeretni ezt a különbözőséget. Jól néznénk ki, ha klónozottak volnánk.
2. Gyökössy Bandi bácsitól pedig az iránt érdeklődtek: előfordult-e, hogy valaha is el akart volna válni a feleségétől? Mire ő így valahogy felelt: elválni sose akartam, de megfojtani többször is. Kicsit az előzőre hajaz a kijelentés. Nyelni, különbözőségünket elfogadni, eltűrni, elviselni, ha kell megmérgelődve, de egymással párbeszédben.
3. Legény voltam, mikor a rádióban hallottam Haydn Orlando Lovag c. művéből egy áriát, melynek a szövege visszatérően ezt recitálta: „Hogyha boldogságra vágyol, azt válaszd, ki téged választ.” Ettől nem tudtam soha többé elvonatkoztatni. Azt választottam, aki engem választott. De mivel többen akartak választani, mégis csak választanom kellett azok közül, akik engem választottak.
4. Akadt egy társunk, aki kijelentette, hogy addig nem házasodik, ameddig fel nem építi saját otthonát. Így is tett. Nem állítom, hogy szamárság, ám azt igen, hogy regnumi csoportunkban ez általában másképpen alakult. A megismerkedéseket követően más szemmel kezdtek a fiatalok a fészekalapításra tekinteni, s ki-ki valahogyan megoldotta a kezdetben jelentkező problémákat. Mi pl. kezdetben feleségem nagyanyjánál húztuk meg magunkat. Mindenkinek más szituációval kellett számolnia, de utólag az Isten gondviselésének látom, hogy kinek háza lett, kinek lakása.
5. Az IGEN c. katolikus lapnak egyszer így foglaltam össze saját páros életünket. „Előbb udvaroltam, majd pitvaroltam, utóbb lakásosok lettünk. Saját házra sosem telt.”
6. Balczó Andrást nem kell bemutatnom. A vele készült interjúfilmben mondott egy nagyon fontos mondatot a jövőjére vonatkozóan, amikor még rendes állása sem volt: „Majd elrendezi az életünket az Isten.” Jelentem: elrendezte. Tíznél több gyermeket nevelt fel feleségével.
A mi házasságunkról
tudom, hogy részletező beszámolót vár a pályázat kiírója, arról, hogy „hogyan őriztük meg” egymásnak mini társadalmunkat, házasságunkat, családi közösségünket.
Pedig két mondatban elintézhető a kérdés. A katolikus egyház tanítása szerint próbáltunk élni mindvégig több-kevesebb hűséggel a kinyilatkoztatott igazságok szerint. Illetve – mivel nagyon különböző a természetünk – naponta megküzdöttünk tudatosan vagy ösztönösen azzal, hogy mégis megengedjük a másiknak, hogy a saját külön elképzeléseit élje meg. A szabadságnak és a kötöttségnek ez a különös kettőssége feszült bennünk több-kevesebb amplitúdóval, de mégis csak elengedtük egymás kezét, ha párunknak önmegvalósításához erre volt szüksége.
Közben születtek gyermekeink. Nagyjából öt év leforgása alatt három lányka, majd nyolc évvel később egy fiúcska. (Utólag bánjuk, hogy nem lett egy ötödik, hiszen a családunk egykéje lett, és mint akkoriban fogalmaztam: „négy anyja” volt, korosztályához tartozó tesója pedig egy se.)
Nevelésünk két pillérre épült:
1. Majdnem mindent szabad, de amit nem, azt sose.
2. A nevelés csaknem azonos a Konrad Lorenz-féle „követési effektus”-sal. (A tojásból kikelő kiskacsák követik – és anyjuknak tekintik – az első mozgó valamit. Ez általában a tojó, de nem kizárólag. K. L.-et is anyjukként fogadták el, aki híres kísérletében elindult előttük.) Próbálom érthetőbbé tenni az előzőeket. A gyermekek ösztönösen azt a példát fogják követni, amelyet az adott szituációkban apjuktól-anyjuktól láttak. Másképp fogalmazva: A szülők (és általában a felnőttek) a gyermekek számára élő modellek.
Ez fontos. Két példával igazolom. Barátom meséli, nővére füzetben gyűjtötte azokat a nevelési hibákat, melyeket szerinte anyja elkövetett. Majd anyaként a füzet ellenére ugyanazokat a hibákat követte el, amelyeket a füzetben felsorolt. A másik példát C. Lévi-Strausstól veszem, aki a tűzföldi, primitív életet élő indiánok életmódját elemezte. Könyvében (Szomorú trópusok) részletezi, miként indulnak a nagyobbacska fiúk apjukkal a mindennapos vadászatra, hogy az idősebb generáció valamennyi tapasztalatát átvegyék, és miként tartanak anyjukkal a bakfisok, hogy a gyűjtögetés módszereit elsajátíthassák.
Mikrokörnyezetünk, közösségeink
1. Feleségemmel együtt az illegalitásra kényszerített Regnum Marianum katolikus ifjúságnevelő közösség tagjaiként cseperedtünk fel. Ő ruházati eladó ipari tanuló lett, én a piarista gimnáziumba jártam. (Utóbb ő szakérettségizett, én meg keresk. főiskolát végeztem.)
A Regnum meghatározóvá lett mindkettőnk életében. Kiscsoportokat alkottunk. Heti rendszerességgel találkoztunk regnumi vezetőinkkel, hogy szellemileg töltekezzünk. Heti-kétheti rendszerességgel kirándultunk, éves rendszerességgel egy hetet álló- vagy mozgótáborban töltöttünk. Lelki életünk a hitünk szerint alakult, és bizonyos mértékig gettóba zárt lét lett osztályrészünk.
A kirándulások összehoztak minket. Menetközben is játszottunk. A táborban alapjátékunk a méta lett, nagyokat nótáztunk a tábortüzek idején. Főleg népdalokat, de sok tréfás nótánk is volt (van).
Ebben a közösségben készültünk a felnőtt létre.
Pusztán azért hangsúlyozom a közösséget, mert atomizált társadalmunkban kizárólag a közösségeknek van megtartó erejük. Mi is sokat köszönhetünk neki.
2. Házasságkötésünk után alkalmi társakra is találtunk. Az ismerkedésre feleségem volt nyitottabb. Valahányszor beutalóval nyaralni mentünk – általában a Balatonra –, annyiszor ismerkedtünk meg korosztályunkhoz tartozó idegenekkel, akikkel azután nemritkán hosszasabb kapcsolatban is maradtunk.
3. Meg kell még említenem a helyi egyházközséget, ahol megpróbáltunk tehetségünk szerint szolgálni: felolvasásokban, énekkarban, agapé (misét követő kötetlen együttlét némi evés-ivással) szervezésével, lapszerkesztéssel, cikkek írásával, kisközösség létrehozásával.
4. Utoljára hagytam, de nem elhanyagolható területe életünknek, a szomszédok. Valahányszor költöztünk (négy alkalom), búcsúzni kellett a régi szomszédoktól, megismerkedni az újakkal. Egy kapu mindannyiszor bezárult, legalábbis csak résnyire maradt nyitva, és egy-egy újabb kapu megnyílt új adottságokkal, új kihívásokkal. Rosszul jártunk volna, ha azon kesergünk, hol maradtak a régi ismerősök, régi szokott helyek, kedves emberek. Új helyen új arcokkal kellett megismerkednünk, új lehetőségekben kellett helytállnunk, és mindenütt megtaláltuk az élhető körülményeket, éberen figyelve az adódó lehetőségekre.
Mindezeket csak azért említem, mert a nyugati civilizációban egyre terjed az elmagányosodás. Nem fejtem ki itt az előidéző okokat, elég, ha mindenkit arra buzdítok, hogy ne maradjon egyedül. Ma már nagyon sokféle lehetőség adódik közösségteremtésre: hobbik, táncház, egyéb szabadidős elfoglaltságok. Minden erőnkkel fel kell vennünk a harcot elmagányosodásunk ellen.
Kettőnk közös élete
vargabetűvel indult. Úgy adódott, hogy feleségem, mint említettem a textilkereskedelemben helyezkedett el, én pedig kereskedelmi főiskolát végeztem, és szintén a kereskedelemben töltöttem évtizedeket. Volt ebben némi kényszerűség mindkettőnk részéről. Ő jó tornász volt, én az irodalomhoz húztam, de zenéltem, és általában humán érdeklődésűnek számítottam. Megismerkedésünk idején a Mátyás-templom ifjúsági kórusába jártunk. (Ezt a kórust a Szilas Imre komponálta Beat-mise hozta össze.) Mivel négy évvel idősebb vagyok páromnál, későbbi feleségemet is vittem kirándulni a regnumi lánycsapattal. Voltak tehát közös élményeink.
1969-ben alig kezdtem dolgozni, besoroztak. 25 hónapra bevonultam Pápára sorkatonai szolgálatra. Akkor már együtt jártunk. Ám felhatalmaztam a nagy Őt: amíg én katona vagyok, megfontolhatja, folytassuk-e viszonyunkat, vagy se. Szabad kezet kapott hát, hogy kitart-e mellettem, vagy se.
Kitartott.
1972-ben esküdtünk. Egy év múlva lányunk született, két évre rá egy másik, bő egy évre rá a harmadik. S mint említettem 8 évre rá egy fiúcska.
A lányok szorgalmatoskodtak az iskolában, és szépen írtak, mert ők úgy szoktak. Fiúcskánk pedig annyit tanult, amennyit muszáj volt, írása pedig az enyémhez hasonlóan alig elfogadható. Egy alkalommal bekukkantok fiam szobájába, ahol valamiféle kellemes dologgal foglalatoskodott. Tapasztalva a jelenséget ránéztem, és ezt mondtam: Neked úgy kell tanulnod, hogy amit most magadba töltesz, annak a segítségével egy családot kell felnőve eltartanod. Ezt elraktározta, és megrázta magát. Úgy kezdett tanulni, mint aki tudja, ettől függ megélhetése, és a jövőbeni értékeket szem előtt tartva összeszedetten látott munkához. Az élet pikantériája, hogy egy gyerekközösség lustaságra hajlamos tagjának elmesélte azt, ami közöttünk történt. Az illető gyerek szintén megváltozott. Más perspektívából kezdett nézni feladataira. Mindent megtanult, ami a boldogulásához szükséges lehet.
A fejezet elején vargabetűről írtam. S nem véletlenül. A kereskedelemben dolgoztunk mindketten, s messze kerültünk tőle életünk érett felnőtt szakaszában. A rendszerváltás kibillentett mindkettőnket korábbi stabilnak tűnő munkahelyéről. Én az újságírás felé, ő pedig a könyvkiadás felé orientálódott. Magyarán magam elvégeztem Czakó Gábor újságíró akadémiáját, és gondviselésszerűen (apróhirdetés alapján) a Miniszterelnöki Sajtóirodán találtam magamat. (Antall-idők). Utóbb pedig a jezsuita Távlatok folyóirat szerkesztője lettem. Innen mentem nyugdíjba tizenöt éves munkásság után. Feleségemet a Gondviselés szintén kiragadta a kereskedelemből, és előbb-utóbb az egyik könyvkiadó (SZIT) titkárságán találta magát. Ugyancsak itt érte a nyugdíjkor. Én írni, ő szervezni szeretett világéletében. Azt mondanám, hogy a helyünkre kerültünk mindketten. Sok-sok közös munkánk is adódott a sajtó különféle területein dolgozván. Két könyvet hoztunk össze házaspárként.
Azt tudom kettőnk közös sorsáról mondani, hogy az együtt töltött évek alatt sokat csiszolódtunk. Csakúgy mint két kavics. Közös életünk kezdetén különbözőségünk dominált, különféle egyéniségünk vitte a prímet, azután a közös élmények és gondok összecsiszoltak bennünket. Ma már több kompromisszumot kötünk.
Egy általam látogatott tanfolyamon az előadó professzor asszony egy német kutatásra hivatkozva kijelentette, hogy házasságok során húsz év elteltével minden döntést a nők hoznak meg. Engem fejbekólintott ez a kijelentés, mert túl voltunk 25 közös éven. Hazajőve kijelentettem a feleségemnek, hogy nincs okom kétségbe vonni a tudományos felmérés eredményét, mindenesetre ragaszkodom 5%-hoz. Máig tartom. És ez elég. Ha valamit nagyon szeretnék, ő enged. Ha nem nagyon szeretnék valamit, én engedek. Tréfásan már több ízben megkérdeztem tőle vendégségbe menetelünk előtt, hogy mondja már meg, melyik ingemet szeretném felvenni. És ő mindannyiszor tudta, melyiket. Én meg felvettem. (Alakul a világ. Olvastam egy visszaemlékezésben, hogy száz évvel ezelőtt az egykori asszony férjének minden reggel kikészítette valamennyi ruháját a zoknitól a kalapjáig, s ő ezekben az összeállításokban indult munkába. Nálunk sose volt így, vagy alig.)
Gyermekeink.
Több-kevesebb sikerrel valahányan főiskolát-egyetemet végeztek. Nagyon elszéledtek. Egyik Franciaországban él, másik kettő vidéki városban, a negyedik most fog különköltözni tőlünk. Így hát nem a szokásos az életünk idősödő korunkban. Mégis úgy vélem, jól van ez így. Fiatal életük megpróbáltatásai, kihívásai megedzették őket, és megtalálták életük párját. Ki hamarabb, ki sokféle kaland után. Döntéseikben tőlünk bátorítást kaptak, olykor egy-egy határozott véleményt is. De nekik kellett megtalálni saját hivatásukat, párjukat. Mi pedig melléjük álltunk anyagilag is támogatva őket tehetségünk mértékében. Nem gyűjtöttünk vagyont, s világkörüli utakra se gondoltunk soha. Lett viszont eddig nyolc unokánk. Négy fiúcska és négy lányka.
Klántalálkozók
Így hívom évente szervezett közös nyaralásainkat. Ez azóta kapott kiemelt szerepet, mióta első fecskénk kirepült. Annak pedig idestova 16 éve. Korábban szakszervezeti beutalókkal nyaraltunk, mint említettem. Azután egy átmeneti időszak elteltével saját szervezésű nyaralásokba kezdtünk. Soha nem érdekelt, ki mennyivel száll be a buliba. Volt, hogy elfogadtunk némi pénzt, volt, hogy nem. A nyaralás egyik fő hőse a feleségem, aki rendre megszervezi ezeket az alkalmakat, és egy hétig főz immár 18 emberre, másik fő hősei a franciák, akik évente szívesen kocsikáznak hozzánk, hogy Budapesten és a Balatonnál eltöltsünk együtt egy hetet. A többiek is megteszik a tőlük telhetőt. Leginkább az időpont-egyeztetés nehéz. Nem kell magyaráznom, hogy milyen akadályai vannak annak, hogy öt család egy időpontban szabadságra induljon. Általában mégis sikerülni szokott a teljes körű részvétel.
Mire jók ezek a klán-találkozók? A szélesedő rokonság megismerésére, befogadására, a gyermekes anyáknak kikapcsolódásra, hiszen van, aki kirándultassa, van, aki felügyelje kisebb gyermekeiket. Főzniük sem kell a mama jóvoltából, így gyermekeink kedvükre kibeszélgethetik magukat a strandon ejtőzve, társasjátékozáskor, étkezések során, vagy a hintaágyra telepedve.
Kicserélik mindazokat az információkat, melyeket magukban hordoznak év közben, s fejlődésükben látják egymás gyermekeit. Az a tapasztalatom, hogy spontán sokat tanulnak egymástól, s erősíti őket sorsuk közös mivolta. Látják, hogy sehol sincs kolbászból a kerítés, de mindenütt akad életlehetőség, csak meg kell ragadni a helyi adottságokat. Mi meg érdeklődve figyeljük feleségemmel, mi várható a jövőben. Meddig tartható fenn az éves találkozó velünk, később nélkülünk… Mire lesz elég a kölcsönös keresztkomaság? Milyen közös nyelven fognak kommunikálni a franciákkal? Pillanatnyilag tört magyarsággal, tört angolsággal és franciául. Ahogy jön.
Mindenesetre máig szívügyüknek tekintik, hogy összejöjjünk erre az egy hétre, mert egy évig élnek az itt szerzett tapasztalatokból, élményekből, kölcsönhatásokból.
A kövek kaviccsá csiszolódása rájuk is vonatkozik. Ma már egyre gördülékenyebben alkalmazkodnak a kezdeti különcségekhez képest. Már ők is tudomásul veszik, hogy nem egyformák, s próbálnak velünk együtt a különbözőségükben gyönyörködni.
Coda
Röviden elmondtam, hogyan éltük meg házasságunkat, milyen kapaszkodók mentén dolgoztunk azon, hogy jó színvonalú legyen életközösségünk. Adósnak érzem magamat még a kedvcsinálás kifejtésével. A kedvcsinálás számos párhuzamos lépés megtételét kívánja mindnyájunktól.
Miről is van szó?
Nem igaz, hogy az anyagi ínség áll a házasságok útjában. A szegény népek körében a házasság sokkal inkább létezik, mint a fogyasztói társadalomban. A gazdag németek házasulási hajlandósága rosszabb a miénknél is.
Amit ez ügyben fontosnak vélek, az a következő:
Ott házasodnak szívesen a fiatalok, ahol még élő a Gondviselésbe vetett hit. (Ő a forrás, az Ő képmásai vagyunk. Ez kötelez, egyben perspektívát ad!)
Ott, ahol szövetségnek és nem szerződésnek tekintik a házasságot.
Ott házasodnak az emberek szívesen, ahol tiszta modell él eme életszövetségről a fiatalokban.
Ott, ahol emelt fővel járhatnak az emberek saját országukban, ahol nem bozgorok, nem megalázott kisebbség. (Ahol mernek nagyok lenni!)
Ott, ahol kiszámítható a jövő, és ahol mindenki dolgozhat.
Ott, ahol nem rángatják a pénzügyi kondíciókat sűrűn, kiszámíthatatlanul és hisztérikusan.
Ott, ahol megfelelő a közbiztonság.
Ott, ahol szociális intézkedések segítik a nőket, hogy jó szívvel vállalhassanak gyermekeket.
Ott, ahol a nagycsaládos lét nem gúny tárgya, hanem a jövő záloga.
Nem sorolom tovább a főképpen lélektani mozzanatokat, melyek a házasulási kedvet előmozdítják.
Ismeri ezeket mindenki.
Nekünk, időseknek az a tennivalónk, hogy jó modellek legyünk, hogy a stabilitást előmozdítsuk, hogy szolidárisak legyünk a fiatalokkal, hogy tehetségünk szerint támogassuk őket és bátorítsuk az életre szóló lépés megtételére. Az a dolgunk, hogy ameddig erőnkből futja, részt vállaljunk az ő nehézségeikből is, anélkül hogy tolakodókká válnánk. Ajánlkozzunk fel, s cselekedjünk, ha kérik, de addig ne.
A Mester szavaival zárom beszámolómat: „Aki fel tudja fogni, az fogja föl.”
Imával gondolok azokra, akik elolvassák az előzőeket, hogy ragadja meg őket valamelyik kifejezés vagy mondat. Hátha hasznukra válik.
Utolsó kommentek