Immár több mint hat éve, hogy él a blogom. Először alkalmanként írtam, heti egy néhány alkalommal, majd rátértem a napi gyakoriságra. Ennél maradtam mindmáig. Tapasztalataim a következők:
Az írások gyakoriságához arányos számú érdeklődő tartozik. Ha te naponta írsz, naponta fogják megkeresni oldaladat. Akkor is, ha mégsem írtál. Lehet, hogy nem létező anyagod iránt nagyobb az érdeklődés, mint a létezők iránt, mert megkísérlik különféle napszakokban megnyitni blogodat, hátha mégis erőt vettél magadon délben, délután, este, uram bocsá’ éjszaka.
Ugyanolyan ez, mint amikor valaki keres egy könyvet, amelyet sehol sem talál. A könyvszakma képviselői értekezleten felvetik, hogy a könyv iránt igen nagy az érdeklődés. Ezrével fogynának a kötetek, mert mindenki azt keresi. Nem tudják, hogy minden boltban ugyanaz az egy ráérős ember érdeklődött, aki csupán egy darabra volna vevő.
Az érdeklődés fantasztikusan megnő attól, ha angolul értelmezhető valami szerepel a posztod címében. Az én bejegyzéseim között egy Fahrenheit szót tartalmazó poszt iránt mutatkozott a legnagyobb érdeklődés. Ezt a szót az egész angol műveltségű világ érti, és rá is klikkel, ha valamilyen szempont szerint érdekli a téma. Félrevezető lehet a nagyszámú érdeklődés regisztrálása. El se olvassák.
A rövid posztokra sokkal hamarabb reagálnak az olvasók, mint a hosszúakra. Hiába tanulságos egy a témának megfelelő hosszúságú anyag. Csak remélheted, hogy aki mégis elolvassa, arra pozitív benyomást tesz írásod. Visszajelzést ne igen várj.
A rövid csattanós történetekre vevő a nagyérdemű. Különösen is akkor, ha valamivel provokálod. Ha azt írod, amire várhatóan nyugtalan ellenvéleménnyel reagál az olvasó. Amit már végképp nem tűrhet el.  Ámde, mi célt szolgálna mesterségesen felnyomni a kommentelők számát valamilyen primitív és hajánál előrángatott kérdéssel való foglalkozással, az olvasók hergelésével.
Marad az, hogy aki ír, lő a sötétben, nem tudván, kit talál el írásával, és mit ültet el benne.