Mickey webnaplója

Aki nem ismeri Karinthy Tegezés c. krokiját, az olvassa el, akik már olvasták, azoknak a kedvéért a végét ideidézem. Mint tudjuk, két pasi ismeri egymást, de egyik sem emlékezik a másik nevére.
Így hát süketek párbeszédét folytatják, hogy rájöjjenek, kivel is állnak szemben. ...
KOVÁCS (dühösen): Kicsoda? Kicsoda?
TAKÁCS: Hát – (rezignáltan) – hát én.
KOVÁCS: Hát én azt honnan tudjam?
TAKÁCS (dühösen): Honnan? Mit tudom én? Azt tudni szokta – az ember.
KOVÁCS: Az ember? Melyik ember?
TAKÁCS (gorombán): Hát az emberek. (Rálép Kovács lábára.)
KOVÁCS: Hu!
TAKÁCS: Mi az?
KOVÁCS: Semmi... véletlenül... hehe... rálép... ráléptünk a lábamra...
TAKÁCS (sápadtan a dühtől): Kicsoda? (Bömbölve) Kicsoda?
KOVÁCS (révetegen): Nem tudom...
TAKÁCS: Nem? (Pofon vágja.) Nesze, te piszok fráter! Most tudod? (Revolvert vesz elő.)
KOVÁCS (boldogan): Persze, hogy tudom! Te! Te! Te!...
(Egymás nyakába borulnak.)
BAKÁCS (jön, meglátja őket): Na ugye, mondom, hogy nagyon összebarátkoztatok...
Ez jut eszembe, meg az, hogy ma is sokan épp ilyen ügyetlenek vagyunk társas kapcsolatainkban.
Megyünk egymás mellett az utcán, üdvözöljük is egymást, messziről odaköszönünk egymásnak, tudatjuk, hogy tiszteljük azt, akivel találkoztunk, és rettenetesen szégyelljük, hogy immár öt, immár tíz, immár húsz, vagy ki tudja hány év óta tart az ismeretségünk, de egymásról való tudásunk nem lépi át a szomszédjainkkal való általános tájékozatlanságuk szintjét.
Miről is beszéljek vele, ha szégyellem, hogy:   
Nem tudom a nevét, annak ellenére, hogy korábban már tudtam.
Nem ismerem foglalkozását, pedig korábban már elmesélte.
Nem ismerem anyagi körülményeit, pedig már említette.
Nem ismerem családi állapotát, gyermekei, unokái számát, nevét, pedig volt rá alkalmam megtudni.
Csak mosolygunk és somolygunk, udvariaskodunk, és még felületes témákat se nagyon feszegetünk, noha alkalmunk adódna olykor akár mélyebb beszélgetésekre is.
Nem kellene pedig hozzá sok, csak egy kis bátorság a nyitásra.
Csak annak elismerése, hogy rövid az eszem, és ugyan már elmondtad, hogy ki vagy, mondd el újra.
Csak annak az esetleges megmosolygásnak a vállalása, hogy ti. már hússzor bemutatkoztam, miért ismételem meg ennyiszer a nevemet. Ez az egy, amit rólam tud a másik.   
Van ebben félsz, van ebben gőg, van ebben túlzott tapintat, van ebben önzés is.
Igen, önzés.
Nem adom ki magamat, nem foglalkozom Veled se, megvagyunk atomizáltan.
Megvagyunk.  Hát persze.
De micsoda kapcsolat az, amelyik néma.
Micsoda kapcsolat az, amelyik csak az ablakból ismeri a szomszédot. Tudod, akinek a balkonján az a sok muskátli van.
Pedig – hogy mai szóhasználattal éljek – a kapcsolati tőke fontosabb, mint a pénztőke vagy az ingatlanoké.
Akinek jó szava van a másikhoz, az remélheti, hogy viszontszeretik.
Csakhogy át kell hozzá lépni gyávaságunkon, azon, hogy mi van, ha elutasít, mi van, ha kinevet, mi van, ha kiderül, hogy ennyi idő elteltével sem tudom, ki is ő valójában.
A kapcsolati tőke mindennél többet ér – mondtam az előbb. Hogy miért?
Mert minden ember Isten képmása.
Mindenkitől tanulhatok,
mindenkinek a hasznára lehetek,
mindenki fohászkodhat értem – és viszont.    
Mindenkivel szolidáris lehetek – megint csak viszonosan.
Mindenkinek élvezhetem az empátiáját, és viszont.
Mindenkinek adhatok használható tanácsokat és kaphatok is másoktól.
Elég szempontot soroltam, vagy győzködjelek még?