Mickey webnaplója

Tegnap este találkozott a bandánk. Csak én hívom így a vagy fél évszázada összejáró regnumi csoportunkat.
– Tücsi felelevenítette azt az élményét, hogy anno a regnumi nagytábornak készített ebédet. Feltette már a gulyás alapját, amely ott rotyogott az üstben, kondérban vagy fazékban – már nem tudom, mit mondott – a leveshez való sok-sok vízre várva, csakhogy a slagon érkező vízellátás akadozott, a marmonok pedig üresen várták, hogy valaki megtöltse őket a forrás vagy a slag vizével. Más lehetősége híján imádkozni kezdett.
Miatyánk …  semmi …
üdvözlégy … semmi … s
amikor a dicsőséget elkezdte, megjött a víz, a mellette álló kamasz gyerek pedig nem győzött rajta csodálkozni.   
Ugyancsak tegnap este elmondtam, hogy mindent összevéve: a mi Istenünk meglehetősen rejtőzködő Isten. Ám ez nem mindig van így. Olykor fellebben az Őt takaró fátyol.
– L. elmesélte, hogy sose volt istenélménye, de egy alkalommal mintha az lett volna. Unokáját tartotta magához szorítva, amikor közöttük és az ég között valami foghatatlan harmóniát tapasztalt meg. Máig élteti és melengeti szívét ez az élmény.
– Az este vége felé rendesen szoktam nézni az órát, mert É. és L. busza félóránként közlekedik, és ha nem érjük el a 10 órásat, legközelebb fél tizenegykor indul a 153-as.
Tegnap az est végeztével megállapodtunk már abban is, hogy legközelebb nálunk találkozunk. „Mert „az jó közel van hozzánk” – mondtam, mint már oly sokszor. Ám a beszélgetés és mutogatás tovább folytatódott. Beszélgetés arról, hogy E. kapott egy e-pad-ot. Az olyan, mint a Tömörkény leírta háborús „fémszóró”: Aki tud hozzá, az mindent tud. A fémszóró ollyan, hogy azt csak fölizéli az ember, és akkor izél.” Nos, korunk mindent tudó gépet ujjacskáddal kell simogatni (izélni), és akkor feltárja titkait (izél).
Nincs egér!
Simogatás van.
Nos, hát elkezdték húzogatni ujjal a különféle fotóalbumok kép-ezreit. Majd utána tanulmányozni a gép egyéb tudományait. Én odaszóltam É.-nak, hogy féltíz bőven elmúlt, nincs értelme indulni, mert sokat kell várakozniuk a buszra Kelenföldön, a Bocskai-Fehérvári úti kereszteződésben.
É. úgy vélte, hogy nem tragédia, mégiscsak induljunk.
Én szóltam Tücsinek, hogy ne nézegessék tovább a csodamasinát, mert messze van még a születésnapja. Csakugyan abbahagyták. Elbúcsúztunk.
Beültünk a Coltba, és komótosan nekiengedtem Pacsirtatelepről a masinát az útnak.
Minek rohanni, hiszen 10-ig reménytelenül kevés időnk maradt. Megyünk-megyünk elég kihalt utakon, utóbb beérünk a Petőfi-hídhoz, átsöprünk rajta, még egy kanyar a Karinthy F. útnál jobbra. Ránézek a kocsi órájára. 10.01. Persze hozzávetőleges pontossággal mutatja az időt. Azért ekkor felcsillant bennem a remény.
Hátha.
S csakugyan, bent áll egy busz. É. úgy véli, hogy ez már a másik járat. Azért megnézzük közelebbről. 153-as. Elé gurulok. Fék. É. és L. kikeverednek a biztonsági övekből, kipattannak, fel a buszra. Az azonnal becsukja az ajtókat, indít, elstartol velük.
Nem értem egészen a dolgot.
Kitágult volna az idő, vagy összement az út?
Ki tudja?
Esetleg késett a sofőr órája?  Vagy ahogy a már idézett Tömörkény más helyen mondja: „Odafönt is laknak” … és intézkednek.
Van ilyen.