Mickey webnaplója

Ma jó kedvem van. Máskor is jó kedvem van. Akkor ma még jobb kedvem van. Mégis ilyen őrültséggel kezdem napi posztomat. Az üzletközpontban, ahová rendszeresen járunk, életem eddigi legidétlenebb karácsonyfadíszével találkoztam. Egy tűsarkú topánka hegyeskedett orrával lefelé. Azt hiszem, pezsgő nem volt orr-részében.
Túl vagyok ezen a szamár közlésen.  
Attól van jó kedvem, hogy reggel sejtelmes köd fogadott. Gyorsan lefotóztam. Közzétettem FB-omon. S elindult a kép nyomán az élcelődés. Naná. Hiszen közben kisütött a nap. Hatalmas fényözön tüntette el a reggeli sejtelmes párásságot. Azt is lefotóztam, pontosabban azt, hogy Levente unoka fehér-sárga játékait megsütötte a nap, s mindehhez fekete hátteret biztosított a komódjuk. Ez a kép Leventének nagyon tetszett, mosolyával lájkolta, mire őt is lefényképeztem apacs kendőjével.
Úgy elképzeltem, hogy milyen nagyszerű volna ma felmenni Dobogókőre. Hogy miért pont oda mindig? Talán mert útba esik a HÉV felé jövet-menet. De hát az ilyen manőverhez korán kell hozzákezdeni, amikor még nem tisztult ki az ég, amikor még elég idő van ahhoz, hogy megfelelő időt töltsek el a fák között az erdőben és időben vissza is induljak, mert már korán sötétedik. Lehet, hogy mindez azért merül fel, mert ösztönzést kaptam a sétálásra, a fotózásra.
A lustaságom győzött. Addig unokáztam, mígnem újra beborult az ég. Maradok hát itthon. Olvasom a Molnár-könyvet, meg Sándor Györgyét. Felváltva.
A politikát pedig egyre jobban kerülöm. Maga a pokol. Szeretnék mindenkit becsülni, méltóságát tiszteletben tartani, s az ilyenezésnek-olyanozásnak nem és nem akar vége szakadni. A csapból is egymásnak ellentmondó rasszista szövegek csöpögnek.
Nincs egy jó vízszerelő?
Én megtiltanám a képviselőknek, hogy egymással foglalkozzanak. Ha nem „a közügyről” akarnak megnyilvánulni, tegyék azt a bíróságon.
Én meg nem hagyom, hogy kizökkentsen bármiféle nyavalygás jókedvemből.
Elzárom a rasszista csapokat, kézi vezérléssel, távkapcsolóval, a szamár internetes anyagok el nem olvasásával.
Inkább a ki nem alvó reménnyel foglalkozom. Pl. a könyvmegállókat illetően. Ma egy kommentre válaszolva a következőket írtam: Kedves M.!
Köszönöm, hogy felhívtad figyelmemet a miskolci kezdeményezésre. Végül is ugyanaz, mint a miénk, csak szellemesebb, mert nemhasznált telefonfülkéket alakítottak át, így nem kellett teljesen új beruházás. Meg kell mondanom azonban, hogy felettünk sem felhőtlen az ég, mert feltehetően nincstelenek fosztják ki a készleteket. A múltkori látogatásom során kb. 10%-os volt a telítettség. A nincsteleneket nem tudom elítélni, ha ilyen módon kívánnak pénzhez, élelemhez jutni. Ha csupán élősködők lopkodják felelőtlenül a könyvet az már nagyobb baj volna. A kezdeményezést eleve bátor lépésnek tekintettem. Navigare necesse est... Az a véleményem, hogy gondolkodó embereknek, ha tehetik, újra és újra telíteni kell a polcokat.  Az eljárás, mint az utcaseprőké: bár mindig szemetes az utca, ők mégis... Misszionárius változatban: közülük az elsőt megették a kannibálok, a másodikat elűzték, a harmadik meg megkeresztelte őket.
Látni kell, hogy a dolog csak hosszú távon eredményes. Addig áldozatos munkával, lehetőségeink szerint töltögetni kell a polcokat.
Lesz az jobb is.
Még két megjegyzés: A telefonfülkék nem biztos, hogy a legforgalmasabb helyeken vannak.
Anglia és Németország sokkal gazdagabbak nálunk. Ezért nem zsigerelik ki a polcokat. Persze fejlettebbnek vélem az ottani demokráciát is. Erről sem ők, sem mi nem tehetünk.
Építgetnünk kell erőnk szerint, s nem szabad belefáradnunk.
Neked írt monológomat megküldöm Mm-nek is.
Ég áldjon!
Mick
PS.: Hadd írjam ide gyorsan, már sok nekem tetsző kötetet guberáltam a meglehetősen hiányos feltöltöttségű polcokról, s vittem helyettük más, általunk már megtartani nem kívánt könyveket.
Fel a fejjel!