Párhuzamosan két vaskos kötetet olvasok, de valamiért főleg esténként, amikor már ki-ki nyugalomban, vagy épp azért? Ki tudja? Ez aztán megbosszulja megát, mert másnap, akarom mondani aznap, ha éjfél utánig nyitva tartom a szememet, kissé kókadt vagyok. Sándor György összehozott egy citátumgyűjteményt, már említettem, s olyan tréfás a jó humoralista, hogy alig tudom kihámozni, ki mit írt, s mit ő maga.
1. A pesti polgárról pl. mintha Cs. Szabótól idézne, s idézek most néhány jól megrajzolt poént. Jellegzetes szólás a 20-as(?) évekből: „Ha én úgy élhetnék, ahogyan élek!” Mintha száz év óta egyfolytában kísértené a cíviseket az az úrhatnám tempó. Hiszen pénz az ablakban. „Őrizze a helyemet – szól a tréfabeli három-négy órai újságolvasás után a pincérre – csak hazaszaladok kávézni.” Vagy még: „A vendég elefánttalpat kér. Azonnal! – kiáltja a pincér, s rohan a fogásért. Pár pillanat múlva visszajön, fájdalom, nem adhatok, mondja letörten. Micsoda, nincs elefánttalp? – hördül fel a vendég, micsoda szemét hely! Elefánt volna, feleli szelíden, de a főnök úr nem e3ngedi, hogy ilyen kis rendelésért levágjuk. ”
2. Szép Ernő humora. Öreg korában így írta alkotásai végére a nevét: Szép Ernő voltam.
Mondom, párhuzamosan olvasom Molnár Ferenc karcolatait is.
(Nincs új a nap alatt.)
– Ebben néhány mai kérdésre választ találtam nála. Egy inkriminált cikk miatt „attól a két szótól, hogy Pesti Hírlap, le, egészen a tárcavonalig nem volt semmi.” A cenzor kihúzta, s üres fehérség tátongott a címoldalon. „Egy Lipót körúti kávéházban a pincér eltette, és megmutatta nekünk másnap ezeket a csonka lappéldányokat. Már egyiken sem volt üres és szövegtelen ez az első oldal. Ceruzával és tintával tele volt firkálva. Mondhatom, hogy ilyen kegyetlen és ennyire büntetőtörvénybe ütköző írott szöveget rég nem olvastam. Volt ott mindenféle sértés, az elméstől kezdve a durváig, mindenik lappéldányon vagy harminc darab… ”
Íme, a kommentek, őse, íme a Facebook „hozzászólok” lehetőségének az őse, még talán a posztoké is.
– Másutt egy hírrel foglalkozik. Valaki végrendeletileg tíz kivénhedt ló életének fenntartására, istálló építésére stb. hagyta pénzét. Molnárnak nem tetszik. „…bármily gyönyörű dolog is az állatvédelem, annyi faji önzés megengedhető, hogy inkább egy ember éljen nyugodtan öreg korában, mint tíz ló… Minél komolyabban vesszük az állatvédelem eszméinek az alapját, annál komikusabban és bosszantóbban hat a tíz igásló aggkori ellátásának ötlete. Pedig még elő sem hozakodtam a legegyszerűbb érvvel, azzal, hogy azon a pénzen tíz öregembert is el lehetne látni étellel-itallal, lakással. Mert ha ezen elkezd gondolkozni az ember, akkor nagyon furcsa színben kezd feltűnni egy szép egyesület, amely végeredményben a földi boldogságot emberek elől akarja pörölni lovak számára.” Írásának az a csattanója, hogy a bíróság alaki kifogásokat talált a végrendeletben, s nem ítélte meg a vén csatalovak számára a szállodai ellátást. Mint Molnár írja: „…ezért Isten éltesse azt a kis formahibát, és a bíróságok józan gondolkozását.”
Valamiért azonnal Szentesre és a Négy mancs alapítvány esetére asszociáltam.
Bennem is megállt az ütő, amikor az alapítvány erőszakos fellépéséről értesültem. Miféle jogokat vindikál magának egy alapítvány. Honnan veszi hozzá a bátorságot? Ha jól emlékszem, a huzavona évek óta tart: nevezetesen, hogy kiknek az érdekeit kell figyelembe venni, a magyar libákét vagy az emberekét.
Molnár tudta rá az etikus választ.
Ma pedig, mintha még az EU sem tudná.
Utolsó kommentek