Van egy közös blogunk, melybe életünk egy-egy darabját írjuk.
Most éppen 1954-ről.
Hét anyag készült el.
Bármelyik helyett idézhető volna Makovecz beszédrészlete.
„...Hallgatnunk kellett a kitelepítésekről, a parasztság felszámolásáról.
Hallgatnunk kellett azokról, akik a szovjet gyarmati rendszert működtették,
hallgatnunk kellett a gulágról, Recskről, Kistarcsáról, a Gyűjtőről, az Andrássy út 60-ról, a Fő utcáról [pl. a Gyorskocsi utcáról és még sok helyről pl. a Hortobágyról. Gy.M.], és hallgatnunk kell  a meggazdagodott elitről, a »jogutódokról«, hallgatnunk kell 1956-ról is.”  
Hát akkor hallgatunk.
Vigasztalást dr. Frankl adhat, aki a logoterápia megteremtője, megélője és professzora, aki megérte és túlélte a koncentrációs táborokat. Sokat idézhetnék tőle és érdemes is volna, de itt legyen elég, ha ennyi áll:  
„Mit tehetünk, ha a páciens megkérdezi, hogy mi az ő életének az értelme? Kétlem, hogy általános megfogalmazás lenne rá. Ugyanis az élet értelme emberenként változik, napról napra és óráról órára változik. Ezért az életnek nem általánosságban van értelme, hanem az egyén életének egy adott pillanatában jelentkező speciális értelme számít. Ezt a kérdést általánosságban megfogalmazni ahhoz hasonlítana, mintha egy sakkbajnoknak a következő kérdést tennénk fel:
– Mondja meg, kedves Mester, hogy mi a legjobb lépés a világon?
Egyszerűen nincs önmagában vett legjobb (vagy akárcsak jó) lépés, kiszakítva a játék adott helyzetéből, és elvonatkoztatva az ellenfél adott személyiségétől.
Ugyanez érvényes az emberi létre is.”
Ugyanez érvényes 1954-re, és ugyanez érvényes ma is.
Hic et nunc. Itt és most.
Nincs szabály, hogy így, nincs szabály, hogy úgy, de van személyes lehetőségünk (és felelősségünk) azonnali és hosszabb távra szóló döntéseink meghozataláról cselekvéseink egymásutánjáról.
Van ennél erőteljesebb attribútuma belső szabadságunknak?
Azt hiszem, nincs.