Duke Ellington könyvét olvasom, a Mindenem a muzsika címűt. Ebben többek között portrét rajzol – ha jól számoltam – 99 jazzmuzsikus társáról. Mégis inkább egy személy alakja rajzolódik ki a terjedelmes kötet lapjain, a századik zenészé, Duke Ellingtoné. Miközben mind a 99-ről elmondja mindazt a jót, ami a legkülönfélébb zenészeket jellemezte (nem emlékszem rá, hogy bármelyiküket negatív színben tüntette volna fel), három legyet üt egy csapásra. Kiderül, hogy milyen változatosan gazdag az emberi nem mint olyan. Mindenki egyedi darab, mindenkivel szót lehet érteni, mind valahogyan az Isten képmása. A miniportrék lényegre törően mutatják meg a benne szereplő művészek különös mivoltát. Másodszor a másokról mondott jók ellen egyiküknek sincs kedve tiltakozni, ennél fogva nem kellett a szerzőnek bíróságra járni a személyiségjogok megsértése miatt. Harmadszor: kiderül az írásokból, hogy D. Ellington milyen jó ember. Aki képes időt és fáradságot nem kímélve másokról ennyi jót összehordani, az maga sem lehet más, mint jó ember (B. Goodman). Ám könyve nemcsak a Szintén zenész c. rovatokból ál, hanem aki türelemmel végigolvassa, rájön, hogy Ellington mekkora munkásságot tudhatott magáénak.
Melódiákat különösebb erőlködés nélkül bármikor képes előhúzni, mert benne élt a zenei közegben. Általa mindenféle érzését, gondolatát ki tudta fejezni, akár énekszóval, akár szavak nélkül, pl. a zongora mellől.
Diszkográfiája úgyszólván leírhatatlan, mert akkora tömegben ontotta a szerzeményeket, vagy adta elő az állandóan változó tagokból álló zenekaraival mások szerzeményeit.
Írt rövidet, hosszút, történelmit, épp divatosat, egyházit és profánt. Dalokat és zenekari kompozíciókat. Játszott a könnyű műfaj képviselőivel és „komoly zenét” játszó zenekarokkal.
Ellington maga egy kis világ a nagyvilágon belül.
Egy külön világ a jazz-en belül,
egy külön világ a jazz-zongoristák között, aki közli egyedülálló módon közli magát a zenében: Improvizál, bigband-et dirigál, minden részletre odafigyel, hogy a hangok és hangzások a helyükön legyenek. Az általa megálmodottat hozza az összhatás.
Bár több időmet rászánhatnám, hogy végigkísérjem munkásságát úgy, mint amikor végigolvasom egy holt író összes könyvét, vagy azon meditálok, hogy XY költő összegyűjtött munkáit hiába is olvasom végig, mert még él, még újabb verseket fog írni, én pedig csak a töredéket tudom elolvasni, mert az illető akár túl is élhet engem.
Itt abbahagyom, mert kezdődik a Tücsi-rokonság közös karácsonya.