Széllel szembe ne pessents, fogalmazzák meg a régiek. (Lehet, hogy Pázmány?) Nem tudom. Csak azt, hogy élemedett koromra szembefordulok a trendivel, a széllel szemben járok, a széllel szembeszállok, s úgy vélekedem, ahogyan lelkiismeretem diktálja, s nem úgy mint az írástudók és a szótekerők.
Mindez az üzletközpontban jut eszembe. (Uram bocsá’ a kényelemszeretet még odavisz, ahelyett, hogy a környék magyar szatócsboltjaiban keresném a szükségeseket.)
A bevásárlóközpont üzletpolitikája arról szól, hogy bárhol mész be, járd végig az áruhalmokat, és súrolj szemeddel minden állványt, tapogass meg minden árut, és vegyél meg mindent, amire semmi szükséged nincs, vagy talán majd egyszer. Azután vegyél annyiféle élelmiszert, amennyit garantáltan nem tudsz elfogyasztani, s fizess, mint a katonatiszt. Az extrahaszon a tulajokat illeti, akik ezzel a pénztömeggel akaratuk szerint rendelkeznek.
Hát erről van szó. Kiénekelik a zsebedből a pénzedet, hogy megszerezzék a rendelkezés jogát tőled, tőlem, mindenkitől, és ettől fogva engedelmességre hajtsanak. A cégek jól számítanak. A nők saját bevallásuk szerint szeretnek vásárolni. Hosszan és sokat. Ösztönük vezeti őket, így akarván biztonságot teremteni maguk körül, saját hajlékukban.
De én nem vagyok nő.
Szeretem, ha minden szükséges rendelkezésünkre áll, de csak a szükségesek. Egy dekával se több. Ezért céllal érkezem a boltba, és dolgom végeztével a legrövidebb úton távozom. Kialakult bennem egy olyasfajta szociális érzék, mely azt súgja: egy vagyok a hétmilliárd közül, s úgy illik, hogy az átlaghoz közelítsek életmódommal. Nem itt tartok, csak ezt szeretném valahogyan közelíteni. Ha nálam marad a pénzem nagyobb hányada, nálam marad a rendelkezési jog is. Annak ad(hat)om, akinek szüksége van rá. Az egyenlőbb elosztás megvalósulása miatt. Rokonokat, számomra értékesnek tűnő kezdeményezéseket támogathatok vele, stb.
Másik meggondolásom megvalósulása nagyon messze áll tőlem. Inkább csak felismerés, mint valóság. Az élelmiszerfogyasztásról szól. Valaha alultáplált gyerek voltam. Ma túltáplált ember. Ha visszatérnék az alultápláltsághoz, egészségkárosodásom másféle volna, mint így, de mennyivel kevesebb pénzbe kerülne!
Kedves feleim, a fogyasztói társadalom tagjai: Éljetek a lehetőséggel!
Holnaptól kezdve fogyasszatok kevesebbet, nem lesztek egészségtelenebbek, mint most. Viszont az igazságosabb és egyenletesebb elosztásnak kedveztek vele.
És még egyet. Szembeszállok azzal a hedonista elképzeléssel, mely mindig frissre vágyik, és azzal támasztja alá viselkedését, hogy teljesen mindegy: a régebbi élelmiszert pusztítja először s csak azután a frissebbet, vagy fordítva. Nézzük meg, hogy is van ez? Aki mindig frisset választ, az hanyagolni fogja a korábban vett élelmiszereket. Ám ahogyan haladunk az időben előrefelé, a régebben vett egyre nehezebben fogyaszthatóvá lesz, mígnem megpenészedik, megromlik, megbuggyan, kiszárad ... sorolhatnám még. A vége, hogy kidobjuk. Ha a korábban vásárolt termékeket fogyasztom előbb, azután jön sorra az újabb, maradnak a normális állapotú élelmiszerek, melyeket sorra ehetek, s nem kell szemétbe dobni őket. Az ellenáramlás elvére hajaz ez a fajta takarékosság. (Pl. a koszos ruha szemben halad a ráengedett tiszta vízzel. A ruha szennyes lúgtól halad a tiszta felé, a tiszta lúgos víz a tisztára mosott ruhától a szennyes felé. Logikus. Nem?)    
Az élelmiszeripar tartósítószereket használ. Szinte mindenhez. Így a feltüntetett minőségmegőrzési határidőket nem mindig érdemes komolyan venni. Mindenki látott már romlott túrót, savanyú tejet, érezte a romlott hús bűzét, a penészes kolbászét stb. Ízük ehetetlenné teszi a rossz minőségű élelmiszerek nagy többségét. Persze ha bizonytalanok vagyunk, inkább dobjuk el a régi termékeket, mint hogy bajt okozzanak. Az én csúcsom egy négy év lejárt puding feldolgozása és bekebelezése volt eddig. Kutyabajom se lett tőle.
Most pedig mindenkinek:
BÚÉK!