Mickey webnaplója

Reggel elmentünk szokás szerint misére, majd ki a temetőbe, mert ma esett meg Anikó testvérünk elbúcsúztatása, temetése az új köztemetőben.
Se korán, se későn nem indultunk. A helyszínre érve éppen összetalálkoztunk a szertartás végzésére felkért Péter atyával.
Ő elment átöltözni, mi elmentünk a ravatalhoz. Üdvözöltünk mindenkit, akit felismertünk, vagy aki bemutatkozott. Közben megérkezett Kati lányunk.
Én a belső zsebemből előhúztam azt a cetlit, ami Ancsa adatairól tájékoztathatta a szertartást végző papot. Ő elolvasta, elrakta, majd onnan olvasta fel a tesók, keresztgyerekek neveit, s mindenki nevét, akik búcsúztatták az elhunytat.
Másik zsebemből közben előszedtem a fényképezőgépet, és ahogyan a szívem és az alkalom diktálta, egyre-másra kattogtattam.   
Lélekemelő színfoltja volt a temetésnek a ravatalozóban elhangzott személyes hangvételű sok rövid beszéd, melyeket Anikó volt kollégái fogalmaztak meg róla.  
A szertartások végeztével még beszélgettünk azokkal, akiket felismertünk vagy megismertük. Míg mi beszélgettünk, Mica elrohant a kocsiért, hogy a kilométeres visszautat megspórolja nekünk. Majd előkapta a GPS-ét, hogy a legrövidebb úton érkezzünk vissza a Mester utcába, ahol a tegnapi megemlékezéseket folytattuk. Kora délután jöttünk haza.
Magam nekiálltam a kb. 60 nyersfotó rendbetételéhez, hogy a rokonokhoz eljussanak.  
Azt hiszem, sikerült jelen lennünk egész nap oly módon, hogy terhére ne legyünk senkinek, de a folyamatokat ki-ki, tehetségéhez mérten előmozdítsa. És ez jó érzés.
Alighanem így kellene tennünk minden időben. Elmondani, megtenni, megköszönni, stb., ami szükséges, és nem foglalkozni azzal, ami felesleges.
Még az idő is kegyes volt hozzánk, a temetőt átszelő búcsúsétánk alatt végig kellemesen sütött a nap áttörve a felhők vékony falát.
Persze koránt sincs vége az eseményeknek, Levente születésnapját ünnepeljük a szélesebb rokonsággal együtt, majd Miklós sógor temetése következik.