Aki ír, annak többnyire fontosak a visszajelzések. Ösztönzőleg persze főleg a pozitív visszajelzések hatnak. Az író, aki gondolatait maradandóbb formában rögzíti, az elismerő mondatokat vágyja. Nem a túlzásokat, csak az igaziakat. Amit ő is úgy gondol, ha egyáltalán gondolkodik azon, mit ír és kinek, minek.Nevezzük pozitív megerősítésnek. Olyasmi érzés ez, mint a szülő asszonyé.
Képzeljük el, hogy senkinek sincs jó szava újszülöttjéhez. Mit érez?
Képzeljük el, hogy sokatmondó félmosollyal megmosolyogják a kicsi ábrázatát.
Képzeljük el, hogy az összes benyomásuk annyi, hogy milyen kis veres a magatehetetlen csöppség. 
Képzeljük el, hogy összeráncolt szemmel mustrálgatják, és csak hümmögnek. 
Mindez a szülő nőt depresszívvé teszi, aki a legszívesebben odakiáltana a kritikusoknak: Hagyjátok békén az én újszülöttemet. Ilyen lett, nekem kedves, mert belőlem fakadt. Akármilyen, felnevelem. Máskor majd másmilyen kinézetű lesz a csemetém. Most ilyen, és kész.
Még egyszer idézem a Kosztolányiról hallott igaz legendát, hogy az előzőeket hitelesítse az ő sztorija: Bement a nyomdába éjfélkor, hogy megnézze verse kefelevonatát, noha elég sűrűn megjelent tőle valami egyik-másik lapban. Előfordult az is, hogy hajnalig sétált a nyomda előtt, hogy lássa, tárcanovelláját milyen egyéb írásokkal környezve, s megfelelő helyre tördelték-e a kolumnán belül. A friss lapból elkért egyet, megszagolta a friss lap nyomdafesték illatát, megnézte „újszülöttjét”.
Most pedig visszakanyarodom az első mondathoz, melyben a „gondolatait maradandóbb formában rögzíti” kitétel szerepel. Hogyan is fogalmazhatnék, hogy igaz maradjon. Az írással kapcsolatos korábbi szófordulatok eléggé értelmüket vesztették. Tollat ragadni sose volt alkalmam. Mármint lúdtollat. Tehettem volna a játék kedvéért, de nem faragtam magamnak sose ilyen íróalkalmatosságot. Az általam használt tollszár acélheggyel, már csak átvitt értelemben toll. A töltő- és a golyóstoll pláne nem toll. De még mindig a tűréshatáron belül van az elnevezés. De vajon toll-e a klaviatúra, a billentyűzet az-e? Egyáltalán nem.
A névváltozás az írógép feltalálásával egy idős. Hála REMINGTON-nak, már az ő tolla sem igazi. Az írógépeken billentyűsor, azaz tasztatúra áll a gépelő rendelkezésére. 
Joggal kérdezhetem: mit teszek, amikor „írok”? 
Verem a billentyűket, szöveget viszek a gépbe, belekalapálom mondandómat a virtuális lapba. Mi tagadás, elég vérszegény a lista, melyek az egykori írás mai szinonimái. Pedig egy szóval szeretném kifejezni, hogy írok. Talán még leginkább a bebillentyűzök etw. a leglényegretörőbb. 
Ha kitalálom a legalkalmasabb szót, közlöm pótlólag. 
Addig is a sorok rovását,
a látszólagos árkus (tabula rasa) összefirkálását,
a betűk cirkalmazását, 
mondandóm gépi cizellálását berekesztem.            
PS.: Isten éltesse Zsuzsánkat és minden Zsuzsát, Zsuzsannát.
A többit már ismeritek. 
Nem? 
Akkor még egyszer – utoljára – leírom: „… és Isten éltessen mindenki mást is, aki nem Zsuzsa”.