Mickey webnaplója

Ma még megtaláltam azokat az elektronikus úton küldött leveleket, melyek arról szóltak, hogy mennyire szerették QQ-t munkatársai. A haláláról szóló értesítés őszinte döbbenetet váltott ki belőlük. Ezeket kaptuk meg összegyűjtve, továbbá azokat a felolvasott búcsúzó írásokat is, melyeket a ravatalnál mondtak el róla. Megadták az elhunyt emberi méltóságának a tiszteletet, és így, ha posztumusz is, de bővültek általuk húgunkról való ismereteink, színesítve bennünk élő portréját. Mivel van nekem egy virtuális családi „szentélyem”, ahol a Gyorgyovichokról begyűjtött írásokat őrzöm, ebbe a privát irattárba tettem a kondoleáló sorokat is, mielőtt eltűnnének nyomtalanul a cyber-térben.
Öcsénk meséli, hogy magányosságban megöregedett nagybátyánk hagyatékában hihetetlen mennyiségű – főleg filozófiai nézeteit taglaló – kézírást találtak. Mivel áttekinthetetlenül nagy anyag gyűlt össze, alighanem az enyészet lett a sorsa. Olvasatlanul.
El-elmélázom rajta, hogy közel 3000 blog-bejegyzésemre vajon nem ugyanez a sors vár?
Az utóbbi nyolc év történéseit láttatja az én szemüvegemet keresztül. De kit érdekel ez a jövőben?
Mivel irodalmi karriert nem futottam, feltehetőleg senkit vagy alig valakit.
Kellő öniróniával „sajnálom magamat”, mint Néró Sienkiewicz regényében, aki sehogy sem akarta megöngyilkolni magát mondván: Milyen nagy művész, mekkora költő vész el itt?
Igazán pedig azt szeretném, ha a jelenben dolgoznának naponta rótt soraim, hiszen próbálom magamat megosztani benne mindazokkal, akik megtisztelnek érdeklődésükkel.
Nem tudni, hogy itt és most hasznára voltak-e valakiknek! Még a hozzávetőleges olvasottságot sem ismerem, mert a rendszer statgépe megadta magát. Én meg nem törekszem újabb program beállítására. Azt hiszem, sőt tudom: aki ír, többnyire „a sötétbe lő”, s soha nem tudja meg, hogy az „elrepített nehéz kő” hol áll meg, s kit hogyan talál el.
Én csak a Mester nyomában igyekszem maradni, akinek a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.
Az Ő privilégiuma, amit ide idézek: „ez a világ elmúlik, de szavaim el nem múlnak”.
Csak az övé és az Istené, akiről meg az Ószövetségben olvashatjuk: „Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem.” (Iz 55,10–11)
Én pedig, ugye, Uram, nem vagyok méltó…