Amihez kedvem volna:
Végighallgatni valamennyi Beethoven-szimfóniát, szonátát, de Haydnt és Mozartot is.
Azután Bach passióit, és Händel Messiását, Purcell-darabokat,
John Bull virtuóz orgonaversenyeit,
Arvo Pärt műveivel közelebbről megismerkedni,
meghallgatni Kodály szépséges kórusműveit.
Megismerni a világ összes népének eredeti zenéjét. Nem világzenére gondolok, hanem arra, amit a kisebb-nagyobb nemzetek, törzsek magukénak tudtak s apáról fiúra szállt megszólaltatásuk, beleértve a kagylókürtök, a rebab, a guzla, a szitár, a gamelán-zenekar hangjait is. Mind, a világ ősi, helyi zenéit megismerni.
Szeretném hallani, mit játszott Duke Ellington egy-egy jam-session alkalmával, vagy hogyan fejlődött Miles Davis trombita játéka, hogy mi volt a titka Scott Joplinnak?
Szívesen hallgatnám Art Tatum zongorázását, Mahalia Jackson spirituáléit.
De hiszen a felsorolt és fel nem sorolt zenék és zenészek hangjai sokszor és sokat megszólalnak bennem. Nemegyszer hallom némelyik zenedarabot gyenge teljesítményű rádiókon, és nem izgat a hangminőség, mert bévül megszólal az eredeti, a színes, a sokszólamú, sziporkázóan lenyűgöző interpretáció. A hallott valami csak katalizátora amannak, ami bennem él.
Persze kétélű a dolog.
Részint van rá lehetőségem, hogy szép zenéket hallgassak, másrészt ez a zenei kielégíthetetlenség, ez a vágy rettenetesen túlzó, hiszen a közbülső csend teszi olyan kívánatossá, hogy értékes zene hallgatására vágyjam.
Olyan ez, mint a szép fotók látásának az igénye. Megnézek egy képet, két képet, kétezer képet?
Nem nézhetek meg minden szép képet.
Nem hallgathatok meg minden zenét.
Nem szívhatom be a világ minden virágának az illatát.
Nem tanulhatom meg minden nép gondolkozásmódját, nyelvét, történetét, szokásait.
Nem mehetek el a végsőkig a mikrokozmoszban, sem a makrokozmoszban. (Egyáltalán: van végső?)
Nem simogathatom meg minden gyermek arcát.
Nem ismerhetem meg a különféle klímaviszonyok túlélési technikáit.
Nem mászhatom meg a világ összes csúcsait.
Nem könnyűbúvárkodhatok az összes élővízben.
Nem láthatom a legszebb barlangokat teljes pompájukban.
Csak álmomban tudok repülni, akkor viszont szárny nélkül. Csak karjaimat kell kitárnom, s hangtalanul suhanok a föld felett kb. egy méteres magasságban. Vízszintesen hasmánt a levegőben.
Viszont képes vagyok felfogni, hogy az univerzumnak végtelen nagy a gazdagsága, és hogy ez a gazdagság mennyire rejtett előttünk, előttem.
Az nyitotta fel szememet, hogy a Marson szél fújta a port. Ki akarta, hogy a Marson fújjon a szél? Mi a célja vele? Ki gyönyörködik benne? Hogy van az, hogy a Szaturnusz felhői egy hatalmas tömegben állnak össze szabályos hatszöget rajzolva? Hatalmas kristályrendszer volna? Kinek-minek? Se vége, se hossza a bolygóknak, a csillagoknak, más égitesteknek. Mindegyiken más törvények uralkodnak. Mintha egy-egy faj képviselői volnának.
Ha senki sem gyönyörködik különféleségük szépségében, akkor teljesen értelmetlen ez a sokszerű működés, megjelenési forma.
Ám Aki létrehozta őket, az gondoskodik is létükről, s el-elgyönyörködik abban, amit teremtett.
Létben tartja az egész valóságot.