I. stáció: Pilátus halálra ítéli Jézust

Az ember az olyan kiélezett helyzetben, mint Jézus volt Pilátus előtt, feltehetően megpróbálja végiggondolni, milyen taktika segíthetné abban, hogy az ellene felhozott vádak ellenére életben maradjon és megszabaduljon az elmarasztaló, fenyegető ítélettől. Így lehetett ez, pl. az egyház elleni koncepciós perek idején is. Az ember ebben az egzisztenciális válságban kétféle módon viselkedik. Vagy, miként a ragadozó, szembeszáll támadójával, és megküzd az életéért, az igazságáért, vagy pedig éppen ellenkezőleg, megadja magát sorsának, vállalva akár a mártír sorsot is. Jézus nem így tesz. Hallatlan bátran – szinte hidegvérrel – válaszol Pilátusnak. Semmi hatalmad nem volna fölöttem… – mondja. Ő már nem küzd az életéért, miközben fiatal férfi lelke feltehetően hallatlan életvággyal vívja saját csatáját belül a Fiúval, aki teljes engedelmességgel aláveti magát az Atya akaratának. Ha Jézus az életéért küzdene, nem szólna vissza a helytartónak. Úgy tűnik, felülemelkedett életösztönén is. Nem védekezik, igazán nem is támad. Szeretetből tanít. Tanít még itt is, ahová nem kísérik övéi, akiktől korábban már kérdezte egy alkalommal: Ti is el akartok hagyni? Itt megtörténik. Az angyaltól megerősített Jézus teljesen egyedül találja magát az ellenséges közegben. Ellensége Pilátus, kint a főpapok, az ezres tömeg. Pilátus pedig hezitálás és némi vonakodás után a legkegyetlenebb kínhalálra ítéli azt az embert, akiben pedig igazából semmi vétket nem talált.        

II. stáció: Jézus vállára veszi a keresztet

Azt hiszem, szó szerint ez történt. A vesztőhelyen, a golgotán már előkészítve álltak a kereszt függőleges cölöpei. Talán még csak egy-egy gödör szélén. A halálraítélteknek a vízszintes harántgerendát, a patibulumot tették a vállára. Ez alatt a nehéz rönk alatt próbált meg egyensúlyozni, s haladni utolsó útján az elítélt. Jézust korábban halálra gyötörték. Kimerült lehetett a kialvatlanság miatt, az állandó éberség miatt, és amiatt is, hogy tudta, nagy gyötrelem ez a helyzet anyja számára is. És ez még csak szellemi szenvedése. Amikor a több tízkilós súlyt a vállára helyezik, túl van a nyilvános megszégyenítésen, gúnyolódáson, a töviskoszorú kínjai szüntelenül gyötrik, az elszenvedett ostorozás nyomán teste egyetlen nagy FÁJDALOM, bőre száz sebből vérzik, a sebeket pedig a melegben sós verejtéke csípi kegyetlenül. Hallatlan nagy alázattal viseli embertelen szenvedését. Nem tudunk arról, hogy panaszszó hagyta volna el ajkát.

III. stáció: Jézus először esik el a kereszttel.

Hogy mit érez keresztútján, még csak elképzeljük. Hallatlanul erős és folyamatos szenvedést. De nem tudjuk, hogy kereszthordozása közben mit gondol. Képes-e egyáltalán gondolni valamire ebben az állapotban. Talán egyetlen valóságként él benne annak a megélése, hogy az Atya akaratának engedelmeskedik, és hogy ezt az emberiség valamennyi vétkéért szenvedi el szeretetből, de ugyanolyan véres valósággal, mint a fekete bárány, amely a választott nép vétkeiért áldoztatott fel. Mindenesetre a gyötrelmek olyan mértékben felerősödnek benne, hogy képtelen talpon maradni. Megtántorodik és elzuhan a patibulummal. Hol az emberi méltóság már, hol a tisztelet, mely olykor a tömegek részéről övezte? Arca a porban, teste a porban, a fa tovább töri amúgy is megtört testét. Ő az a bárány, aki nem szólal meg nyírói előtt. Némán szenved, hagyja, hogy a tömeg megvetően tekintsen rá, néma marad a katonák durva nógatása során is. Egyedül nagyon mélyről jövő pillantása, teljesen tiszta és ártatlan és ugyanakkor átható tekintete az, mely megbabonázza a kivégzőosztag keretlegényeit is. Úgy gondolom, hogy egy határon túl képtelenek fokozni durvaságukat, mert közönséges voltukat ellensúlyozza Krisztus tekintete. Jézus tehát feláll a harántgerendával és imbolygó léptekkel továbbhalad a tömeg szorongatásában.         

IV. stáció: Jézus szent anyjával találkozik

Nem tudom miért, úgy él bennem ez a találkozás, mint a tekintetek találkozása. Az ártatlan bárány már előbb leírt átható, minden szenvedést, minden önajándékozó szeretetet kifejező mély tekintete. Mária hasonló együttérző, megerősítő, elfogadó tekintete. Mária szívét tőr járja át – prófétálja évtizedekkel korábban Simeon. Nehéz szavakkal felidézni a találkozás súlyát. Mária ismeri Fiát. Szívszorító érzés lehetett mindazoknak, akik ismerték az ártatlan bárányt, de hányszor inkább megtöri a lelkét annak, aki egyszülött édes fia sorsának kegyetlen beteljesedését nézi végig tehetetlenül, aki a végtelen tisztaságot porban fetrengve látja, halálra szántnak látja, megvetettnek látja. Ekkora kontrasztnál nem létezik nagyobb, mint amely Jézus életének szentsége és a vele való bánásmód között feszül. Innen az az irtóztató szenvedés, amely átjárja Mária és Jézus egész emberségét. Ki tudja megmondani, melyik fájdalom nagyobb: a tehetetlenségé vagy a fizikai fájdalom? A megaláztatással való szembesülés később is sokaknak okozott kínokat. Hány embert gyötörtek meg azzal az idők során, hogy szemük láttára erőszakoskodtak hozzátartozójukkal, vagy éppen kínozták meg őket előttük. Ilyesvalami játszódhatott le az Istenszülőben és Szent Fiában. Mindketten fenékig kiitták a kelyhet, a szenvedés kelyhét, a szenvedésben, mely teljesen átjárta őket, teljesen egyek voltak: anya és fia.    

V. stáció: Cirenei Simon segít Jézusnak a keresztet hordozni

Ha keresztúti elmélkedéshez jelentkezésemet kérik, szinte mindig az ötödik stációt kérem. Nem azért, mert az fájdalommentesebb a többinél, hanem azért, mert magamat mindig is valamiképpen a Cireneinek ismertem. A római törvény ismert. A római katona bárkit kényszeríthetett, hogy elmenjen vele bizonyos távolságra vagy cipelje helyette terhét. Nem várták el, hogy ennek bárki is örüljön, de pardont nem ismertek. Így járt Cirenei Simon is. Igazából jellegtelen figura. Először úgy látszik, rossz időben rossz helyen járt. Nincs szerencsém – gondolhatta, de a parancs nem tűr ellenkezést. A harántgerendát át kell vennie Jézustól, mert a meggyötört ember már nem volna képes pihenés nélkül a golgotáig cipelni terhét. Cirenei tehát – noha maga is elfáradhatott földműves munkájától – vállára veszi átmenetileg Jézus terhét és elindul vele. Nem tudom, előtte ment-e, mellette vagy mögötte. De vitte Jézus keresztjét. Azt sem tudom, ismerte-e Jézus paraboláját a két testvérről, akik közül az egyik visszamorgott atyjának, aki arra kérte, menjen ki a szőlőbe dolgozni, hogy ő ugyan nem megy, de meggondolta magát, és végül mégis kiment. Ilyesvalaki lehetett ez az erős ember. Az is eszembe jut – Jézus mondta –: az én igám édes, az én terhem könnyű. Vajon erre is vonatkozott? Nem tudjuk, de vonatkozhatott. Feltehető továbbá, hogy cirenei hallott korábban a Mesterről, talán hallgatta is tanítását. Mindenesetre – ha parancsra is, de  –  vitte egy darabon Krisztus keresztjét, és mindenki úgy véli – én is –, hogy hatalmas kegyelmeket kaphatott azon az útszakaszon az, aki könnyített Jézus terhén, és munkájával szusszanásnyi lélegzetvételhez juttatta a szörnyen meggyötört Jézust. Cirenei és én azért vagyunk rokon lelkek, mert mindketten fatalisták vagyunk. Úgy véljük, a feladat majd megtalál bennünket, s nem ácsingózunk pluszmunkákért. Ám ha valamit ránk bíznak, megpróbáljuk tőlünk telhetően, a legjobb tudásunk szerint elvégezni. Ellenkezés nélkül, a tapsok, a magunk előtt való kürtöltetés nélkül, mert azt azért tudni véljük, hogy Isten a rejtekben végzett kötelességteljesítést jobban kedveli, és értékeli, ellentétben azokkal, akiket a bezsebelhető elismerés hajt (ezzel megkapva érte jutalmukat).

Most visszatérve a keresztúthoz, Jézus tudja, érti, hogy nem szeretetből kapott segítséget, hanem azért, hogy idő előtt meg ne haljon, hiszen Pilátus parancsa ez, keresztre kell feszíteni. Jézus tehát nem halhat meg útközben. Szíve nem állhat le, el nem vérezhet, össze nem eshet, mindenképpen el kell mennie a golgotáig, hogy ott teljesedjék be a sorsa.                      

VI. stáció: Veronika kendőt nyújt Jézusnak

Az első, ami tényszerű: Veronika kendője nem szerepel a Bibliában. Ám maga a névmagyarázat érdekes. A Veronika latin-görög szó magyarul „igaz képmás” jelentésű: vera icon. Lehet, hogy Veronika ennek ellenére létezett, lehet, hogy létezett valaki, de nem Veronikának hívták. Teljesen hihető, hogy akadt a tömegben egy bátor valaki, aki mintegy kiállt Jézus mellett. Segítségére sietett, s saját kendőjével megtörölte a „szenvedő szolga” vértől ázó arcát. Valóban bátornak kellett lennie, mert ezzel a tettével teljes szolidaritásáról biztosította azt, akit halálra ítélt az elnyomó hatalom. Bátor volt azért is, mert Jézustól katonák tartották távol a tömeget, és alig hiszem, hogy néhány másodpercnél több ideje maradt arra, hogy odaugorjon az őrök kijátszásával, és gyors mozdulatokkal megtörölje a legszebb és legmeggyötörtebb arcot. A hagyomány szerint Jézus arcvonásai tűntek fel azon a kendőn, melynek gazdája a halálba menőnek vigasztalására volt útközben. Miközben nincs biztos tudásunk arra nézve, hogy megtörtént-e valóban Veronika gesztusa, nagyon reméljük, hogy csakugyan megtörtént, mert szeretnénk azt hinni, hogy tényleg akadt egy jótét lélek, aki megszánta a Mestert, a szeretetből kínhalált vállaló Jézust, ebben az ellehetetlenített helyzetben.

VII. stáció: Jézus másodszor esik el a kereszttel

Jeruzsálemben az Antónia-vártól a golgotáig mintegy másfél kilométer a távolság. A hagyomány úgy tartja, hogy Mária Szent Fia halálát követően gyakran végigjárta a „keresztutat”, hogy felidézze a részleteket. A via dolorosa (a fájdalmak útja) mentén hamar képeken kezdték ábrázolni a helyhez köthető eseményeket. Nos, mikor egy jelentős részét megtette Jézus a vesztőhely felé vezető úton, ereje fogytán újra elesett. Talán ott, ahol az eseményre emlékező táblakép áll. Hol van már a cirenei, akit csak bizonyos távolság megtételére kényszeríthettek. Most persze jöhetne egy újabb erőteljes földmunkás, hogy segítsen felállni az elesettnek és továbbvigye a keresztgerendát. Ám a katonák máshogyan gondolkoznak. Úgy kalkulálják, elég, ha kellőképpen erőszakosak áldozatukkal. Újabb ütlegekkel kikényszeríthetik Jézus talpra állását, továbbhaladását. Nincs most már semmiféle segítség. A kis „kényszerpihenő” után a szenvedések férfija minden erejét összeszedve továbbvonszolja kivégzésének eszközét, a keresztfát.     

VIII. stáció: Jézus vigasztalja a siránkozó asszonyokat

Tudjuk az evangéliumokból, hogy Jézusnak nagyon sok nő segített, és hallgatóságában is nagyon sokan képviselték a női nemet. Hogyne tették volna. Ahogyan Ő a nők méltóságáról beszélt, abban az időben és azon a vidéken szokatlan volt és fölemelő. A maga nemében egyedülálló. Nagyon is érthető hát, hogy a jeruzsálemi asszonyok csakugyan jelen voltak a tömegben, és az is, hogy szószólójuk halálra készülődése láttán sírdogáltak, sajnálták őt, és sajnálták magukat. Jézus viszont próféta is. Ránézve a nőkre felrémlik előtte a jövő képe, mégpedig a meglehetősen horrorisztikus jövőé. Látja, amit amazok nem. Jeruzsálem teljes pusztulását. Megesik szíve a vele együttérzőkön, és próbálja figyelmeztetni őket a kegyetlen jövőre. Ne engem sirassatok, hanem fiaitokat, lányaitokat, akik majd elszenvedik a teljes megsemmisülést, a város lerombolását, pusztulását. Vajon mit értettek meg belőle a nők? Vajon miért buggyan elő a csaknem elaléló Jézusból ez az empátia, ez a prófécia, ez az együttérzés? Vajon látta-e a világháborúkat, s látta-e azokat a veszedelmeket, melyeket mi még nem látunk, mert még nem következtek be, de még a jövőben – legalábbis részben – megtapasztalhatunk. Igen. Jézus átélte ezeket, s szenvedett tőlük. Tudatosan adta életét a világért, nem mások vették el tőle. Mindent odaadott, hogy nekünk életünk legyen.          

IX. stáció: Jézus harmadszor esik el a kereszt súlya alatt.

Talán már a golgota tövénél jár a menet. Még néhány lépés hiányzik, de Jézus nem bírja tovább. Zihálva küzd levegőért, szíve sebesen kalapál, a kimerültségtől összeesik a kereszt súlya alatt. Még egyszer meggyötri a szögletes farönk amúgy is összetört testét. De nem hagyják pihenni, még csak az hiányzik. Jézus úgy érezheti, hogy közel áll a fizikai megsemmisüléshez. Az emberiség korábban elkövetett bűnei, a jelen gonoszsága és a világ végéig tartó időszak valamennyi bántását magára vette, hogy egyszer s mindenkorra megengesztelje értünk az Atyát. Újra a porban hever, körülötte a tavasz zsongása, hogy szeretett élni, hogy szeretne még élni. De … „Ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tiéd, Atyám” – fut végig tudatán. Most már igazán óriási erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy még egyszer felegyenesedjen. A katonákat semmi nem hatja meg. Csak semmi szánalom, addig gyötrik, míg az utolsó méterek megtételére rá nem bírják.   

X. stáció: Jézust megfosztják ruháitól

Ismerek olyan embert, aki, mióta betörtek a lakásába, el akar onnan költözni. Olvastam: egy fiatal nőt megerőszakolt valaki Indiában. A nő benzinnel leöntötte és meggyújtotta magát.

Minden embernek személyes tere, aurája van. Ez az intim tér az ember sajátja. Ide behatolni csak két módon lehet, szeretettel vagy erőszakkal.

A Golgotán a katonák erőszakkal törtek Jézus terébe. Megfosztják ruháitól, majd keresztre feszítik Jézust. Ruháit négyfelé osztották, minden katonának egy részt, de – így írja János evangélista – köntösét nem. A köntös varratlan volt, felülről egy darabban szőve. Kisorsolták. Így teljesedett az Írás, a 22. zsoltár verse: Elosztották maguk közt ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek.

 A Felkent, a Krisztus most ruhái nélkül teljes kiszolgáltatottságban áll a tömeg előtt. Teljes megalázottságban, erőszak által felfedve a súlyos sebeket, melyek az erőszakból keletkeztek.

Ecce homo! Izajás látomása talán erről a percről szól: Ő a fájdalmak férfija. Sokan megborzadtak tőle, hisz olyan torz volt, nem emberi a külseje. Megvetett volt, és utolsó az emberek között. Megkínozták, és ő alázatos volt, nem nyitotta ki száját; mint a juh, mely nyírói előtt elnémul.

Kétféleképpen viszonyulhatunk az Igaz Bárányt ért erőszakhoz és minden erőszakhoz. Bűnösen mint okozók, vagy szeretettel mint a velük együttszenvedők, Jézushoz közel állók.

Nemde egész életünkben a szeretet és a bűn között lavírozunk?

Megvallom, voltam már erőszakos az életben. Jézus keresztjének a tövén megbánom valamennyi tolakodásomat, valamennyi zsarnokoskodásomat, olyan viselkedésemet, amellyel másra akartam erőltetni akaratomat, elképzeléseimet, vagy mellyel bármilyen módon fölébe akartam kerekedni bárkinek. Kérem Isten bocsánatát valamennyi basáskodásom miatt.

Ám amikor együttérző voltam, amikor empátiával közeledtem társaimhoz, akkor Isten képmását mutattam meg. Ezekért a magam igazáról lemondó percekért, eseményekért hálával adózom a háromságos egy Istennek.

Most járjon át bennünket a résztvevő szeretet, s álljunk Krisztus mellé, aki teljesen kiszolgáltatta magát értünk emberekért, a mi üdvösségünkért. Együtt csendben imádkozzunk azért, hogy ebben a szituációban is közösségben maradjunk a szenvedővel.

XI. stáció: Jézust a keresztre szegezik

Ez a legdurvább. Jézust ráfektetik a keresztfára. A mi Urunk szent testét kötelekkel megfeszítik, majd ha egyáltalán még lehet fokozni a szadizmust, az élő karokba nagy szögeket vernek. Valószínűleg a csuklót tövénél, ahol idegpályák futnak. Ha valami szörnyű fájdalom, hát ez az; de a hóhérmunka folytatódik. Ugyanúgy hosszú szöget vernek a feltehetően egymás elé helyezett lábfejek harántboltozatába, majd beleverik az immár összeácsolt keresztfába a szögeket. Ha valaki nem hinné el, ami történt, itt az ideje, hogy megdöbbenjen. Ugyanis évszázadokkal korábban már megjövendölte a próféta: „átszegezték kezemet és lábamat, megszámlálták minden csontomat.” Nem tudunk eléggé részvéttel lenni Jézus iránt, csak azt dadogjuk, hogy ez borzalmas, ez valóban borzalmas. Mert most felhúzzák a kereszteket – Jézusét és a latrokét – függőlegesre, és a kiásott gödörbe állítják. Újabb fokozata a szenvedésnek. 

XII. stáció: Jézus meghal a kereszten

Ez a szenvedés már az utolsó stádium. Megfeszülnek a karizmok, szét akar szakadni a test, meg akar pattanni a tüdő, fulladás és szívelégtelenség fenyegeti a szenvedőt, és nincs enyhülés a szenvedésben. Csak fokozódás. Tehetetlenül függ a test, totális kiszolgáltatottságban. Már csak az ajkak mozgása mutatja, él még Jézus. Imádkozik, ellenségeiért, övéiért. Végrendelkezik is. Csak egy-egy mondatban. Ő a te fiad, ő a te anyád. Még két sóhajtás, Istenem, Istenem, miért hagytál el engem! – sóhajtja a zsoltár szavait, s egy utolsó sóhaja: Beteljesedett. Nem mindennapi égi jelenségek kísérték ezeket az eseményeket. Mert most a természet nem zsong, hanem megnyílnak a sírok, halottak támadnak életre, az ószövetség jelképe a templom kárpitja végighasad, földrengés rázza a vidéket, és a nap elsötétül. Az egyik római katona odalépett Jézushoz, és úgy látta, hogy meghalt. Lándzsájával beleszúrt a mellkasába, hogy megbizonyosodjon róla. Jézus oldalából víz és vér folyt ki bizonyítva a halál beálltát. Halálával is azt igazolta Jézus, amit egész életével: Úgy szerette (szereti) Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hisz benne örökké éljen. Halála olyannyira megrendítő volt, hogy János apostol megemlíti: a szolgálatban lévő százados a döbbenettől így kiált fel: Ez valóban az Isten Fia volt!

XIII. stáció: Jézus testét leveszik a keresztről és fájdalmas anyja ölébe fektetik

Miután a másik kettő lábszárcsontját megtörték, amazok is meghaltak. Sebtében levették őket a keresztről, mert az előkészület napja volt. Jézust is levették a keresztről. Ott állt a szeretett tanítvány és Jézus édesanyja, Mária, akit az együttszenvedés miatt mater dolorosa-nak, a fájdalmak anyjának neveznek. Mária magához öleli immár halott Fiát. Öleli, csókolja a már nem szenvedő testet. A világ legszebb legintimebb szoborábrázolás éppen ezt a pillanatot örökíti meg. Michelangelo Pietájáról beszélek. Többször láttam a Szent Péter-bazilikában. Mindenkit megfog páratlan bensőségessége. De van a szobrásznak még egy Pietája. Utóbbi a szinte még álló helyzetben lévő holttest találkozása a levétel pillanatában az édesanyával. Végtelen egyszerűségében megdöbbentő hatású az a szobor.

Mária tehát elsiratja már felnőtt és halott gyermekét, megadja neki azt a tisztességet, melyben megakadályozták a poroszlók, akik mintegy kordont vontak Jézus köré.  Mindmáig az a XIV. században keletkezett szöveg fejezi ki leghűségesebben Mária fájdalmát, melyet Stabat Mater dolorosa néven ismerünk, és amelyet Kodály Zoltán 17 éves korában megzenésített. Ez a többszólamú kórus méltó párja a szövegnek. Hitelesíti azt. Sík Sándor fordításából idézek: Áll a gyötrött Istenanya, kín az arcát könnybe vonja, úgy siratja szent Fiát. Gyász a lelkét meggyötörte, kín és bánat összetörte, tőrnek éle járta át. … Látta édes egyszülöttét, halálos nagy elepedtét, hogy halálra vált. … 20 versszakon át tart ez a siratóének.

XIV. Stáció: Jézus holttestét sírba teszik

Krisztus kínszenvedését és halálát felolvassuk virágvasárnapon, megénekeljük mi is a passióban nagypénteken. És amikor eljön sírba tétele, nem tudom megmagyarázni, miért, akkor nyugszom meg. Mindenki a saját vérmérséklete és elmélyülése mértékében szenvedi meg a keresztutat Jézussal együtt. Azután véget ér a kín, az ördögi kör bezárult, Jézus már nem szenved, az időszabta keretekhez képest tisztességes módon eltemetik egy addig még nem használt sírba téve Őt, Arimateai József sziklasírjába. Mi pedig hálás lélekkel fordulunk hozzá megköszönve mindent odaadó szeretetét, az értünk elszenvedett brutalitást, megaláztatást, megkínzatást, egész pokoljárását. Ott adorálunk a szentsír tövében, zsoltározunk, mint egykor tették a tanítványok Máriával a cenákulum termében. És már alig tudjuk visszafogni kitörésre kész magunkat, hogy énekelhessük: Amint megmondta vala, feltámadott, all… de nem. Most még csend van, ünnepélyes, nehéz csend. A megbékélés csendje. A feláldoztatás után maradt űr csendje. Imádjuk Istent, mert lemosta bűneinket. Amen.    

CODA

XV. stáció Jézus feltámad a halálból

Húsvét előtt sok rendkívüli jelenség történt: az Isten fiát két lator között keresztre feszítették, a föld elsötétült, a templom kárpitja kettéhasadt, földrengés rázta meg a környéket, a sírokból halottak jöttek elő. A tanítványok csüggedten veszik tudomásul, hogy mindennek vége.

Húsvét szombatja elmúlt, kezdődnek a munkás hétköznapok. Hajnal van. Még alig pirkad, Mária Magdolna már úton van, hogy befejezze Jézus testének bebalzsamozását. Vele tart Jakab anyja és Salome. A Nap felkel. Ekkor újabb földrengés rázza meg a környéket. A kő elhengeríttetett. Az őrök szanaszét futottak rémületükben. A sírnál egy vagy két angyal vakítóan fehér, villámlóan sugárzó ruhában körülbelül e szavakkal fordult a nőkhöz, akik nem találják a testet: „Mért keresitek az élőt a holtak között? Ne féljetek! Jusson eszetekbe, mit mondott: az Emberfiát keresztre feszítik, de harmadnapra föltámad. Jézus nincs itt, föltámadt, s előttetek megy Galileába, ahol viszontláthatjátok Őt.” A nők bemennek a sírbarlangba, s meggyőződnek a tényekről. Mária Magdolna ott sírdogál, s a kertészt véli a Feltámadottban felfedezni. Csak amikor Jézus megszólítja, ocsúdik fel, s annyit mond: Rabboni. Jézus megerősíti őket a galileai viszontlátás felől. Jézussal mindenesetre találkoztak, s mikor felismerik, átkarolják a lábát. A nők hazafutnak, s félelmükben senkinek sem szólnak, vagy ha igen, a tanítványok üres beszédnek tartják szavukat. És mégis. Ketten – Péter és János – odafutnak a sírhoz. János megelőzi Pétert, de Péter az, aki bemegy a sírboltba, s aki kinnmarad, megjegyzi róla: látta és hitt. Azután hazamennek.

Aki a feltámadás idején még Saul, később Pálként nagyon súlyos mondatokat fogalmaz meg: ha Krisztus nem támadt föl, hiábavaló a hitünk, mert akkor még mindig bűneinkben vagyunk, s szánalomra méltóbbak vagyunk minden embernél. Ám Krisztus föltámadt, s benne mindnyájan életre kelünk. (1Kor 15) E valóságnak az örömét így fejezi ki Sík Sándor: / A halál és élet harcra szállt. / Meghalván az Élet a halálon úr lett. / S kérdezi Pál Izajás nyomán: /A győzelem elnyelte a halált, / Halál, hol a te győzelmed? / Halál, hol a te fullánkod?/

Húsvét hajnalán a derengés üdvhozó. Megrendül a föld, csendes párbeszédek hangzanak el, utána viszont ihletett csend következik. Talán a hír elképesztő horderejű volta csendesítette el a végső kegyeletet adni készülő nőket, a megzavarodott tanítványokat?

Mikor Krisztus meggyógyítja a vakonszületettet, hozzátartozói nem ismerték föl. Mikor Jézus föltámadt, Mária Magdolna a kertésznek véli. Csak hangjáról ismeri fel a Jó Pásztort.   Magam sem gondoltam sokáig, hogy Jézus nem e világra támadt föl, hanem végképp győzedelmeskedve a halálon – megdicsőült testben. Ez a test nem a régi. Bár eszik övéivel, és kitapinthatók szenvedése jegyei, a sebei, ez a test áttűnik a zárt ajtón. Nincs többé alávetve a fizika törvényeinek. Metafizikus test. A halált eltipró test. A felismerhetetlenségig elváltozott, miközben ugyanaz maradt. Ma élő szentek arcán is megcsillan a szeretetnek ez az ikonja, mely túlmutatva önmagán, a Szeretet hordozójaként, a végtelen Istenre mutat.

Valójában új horizont nyílt előttünk, emberek előtt: az üdvösség távlata. Mint a madár repülhetnénk, mert a kalitkaajtó nyitva. A tanítványok ébredezése pünkösdig tart. Pedig az örömnek kellene szétvetnie őket, ugyanúgy minket is; meg kellene szólalni a fanfároknak, egy teljes zenekarnak szólnia kellene, úgy mint a IX. szimfónia örömódájának a bevezetése szól. Meg kellene ütni a dobokat, mint a kongói Luba-mise credo tételében, ahol szoprán asszonykórus éteri magasságban énekeli teli torokból: et resurrexit tertia die, secundum scripturas. A képzőművészeknek érthető okok miatt nem sikerül a feltámadottat ragyogó szépségében ábrázolni, de megtehetjük mi, ha ráhangolódunk, és szívünket megnyitva jelenléte csendes örömében ünnepeljük Őt. Ezt az érzést csakugyan nem adhatják vissza a képzőművészek.