Egyszer Nemeshegyi Péterrel arról beszélgettünk, hogy nagyon jó hasznát vehetné az ország, ha nemzeti teológiával rendelkezne. Talán nem tévedek, amikor azt mondom, valahogy a néplélekbe plántálva kapná az evangéliumot. Ez belőle szólna, a magyar világkép motívumait megfeleltetnék a krisztusi tanítással, hogy ne kelljen sokat magyarázni, hanem belülről szólaljon meg: mit kell tenni, hogyan helyes élni. Tegnap eszembe jutott egy népmesei fordulat, mely kb. így hangzik különféle változatokban:
Ülj a hátamra, és elviszlek az üveghegyre, mondja az aranyszőrű paripa, a vasderes, a táltos ló a gazdájának.
Még gyakoribb ez a fajta mondat: „Mit parancsolsz, édes gazdám? – kérdi a vasderes (a táltos ló vagy éppen az aranyszőrű paripa). A mondat tökéletes, pusztán az lehet a gond, hogy amikor mesét hallgatok, a főhős helyébe képzelem magamat, aki ebben az esetben az „édes gazdám”. Ám a valóságban fordított a helyzet. Én vagyok a vasderes (aranyszőrű paripa, táltos csikó stb.), és a minket szerető Isten az édes gazdám.
Amikor felhangzik a kérdés: Mit parancsolsz, édes gazdám, akkor „hegyezem a fülemet” és ugrásra készen várom, hogy megtegyem, amire kér.
Tehát nem jó „fordítva ülni a lovon”, és azt gondolni, hogy Isten „ugrásra készen” várja kéréseinket, hogy azonnal és minden fenntartás nélkül teljesítse.
Ezzel a képpel igazán a miatyánk egyik mondatának a fontosságára hívom fel a figyelmet. Így hangzik: „Legyen meg a te akaratod.” Hozzátehetnénk: Édes gazdánk, legyen meg a te akaratod. S hogy megtudjam, mi volna az, megkérdezem: Mit parancsolsz, édes gazdám?       
A helyes alapállás az, hogy ugrásra készen várjuk akár vasderesként, akár aranyszőrű paripaként, akár táltos lóként: mit parancsol édes gazdánk? 
A kép továbbfejleszthető. A ló csodás táplálékoktól erőre kap, csodákat művel, stb. Ezt az édes gazdától kapja, és mi kegyelemnek szoktuk nevezni.   
Van még egy hasonló alapállást bemutató kép. A pulié. Aki gazdája elé ül, s várja parancsát. Amint az füttyent neki, a puli ész nélkül vágtat végrehajtani azt. Majd a jó munka derűjével, farkcsóválva ül vissza figyelő pózba, édes gazdájára függesztett teljes odafigyeléssel, úgy várja a gazda új parancsát.
Mi Isten relációjában csak a parancsra váró puli lehetünk, és nem a mindent jobban tudó valaki, aki a legkülönfélébb parancsokat adja a pulinak.
Jól tudom, hogy ezzel nem hoztam létre a nemzeti teológiát, de reményeim szerint elkaptam egy olyan képet, mely segíthet megérte(t)ni a nemzeti teológia létét s fontosságát.
Egyébként Nemeshegyi páterrel abban maradtunk, hogy a nemzeti kultúrába ágyazott teológiai kulcsfogalmak átültetése sok ráfordítást, néprajzi ismereteket, a magyar szólások, közmondások ismeretét feltételezné, és hatalmas munkával lehetne csak a lényeges megfelelőségeket összeszedni, és kiadatni.  Ám ahhoz túlságosan kevesen vagyunk, hogy egy teljes körű értelmezés rentábilisan végigvihető volna.
Mindenesetre a fenti képek jól rávilágítanak hitünk – és egyáltalán emberi létünk – egyik legalapvetőbb aspektusára, az ember Teremtőjéhez való viszonyulására.