Mickey webnaplója

Vasárnap kora délután. Túl az ebéden, túl a víkend zömén. Három gép muzsikál, a számítógép, a mosógép, a mosogatógép, mert a negyedikkel való munkát Tücsi abbahagyta. Egy hajdanában QQ-tól kapott, az ártatlan bárányt a kereszttel ábrázoló képet (ez Taizé templomának egyik festett üvegablaka plakátnak feldolgozva) csavarozott a falra. Lehet, hogy egy ötödik gépet is bekapcsolok, mert dunsztos meleg kezd lenni, egy gumilapátos TA-LUX ventilátort. Tehát még ezen az egyébként csendes vasárnapdélutáni időszakban is dolgoznak a gépek. Valamelyik lakásból nem „a bőgő brummogása hallik”, hanem a techno-zene unalmas basszusa ostinato módon a semmit darálja. 
Én meg megrakodva a hétvége eszmei tartalmaival üldögélek egyelőre a számítógép előtt. Gondolkozom a „szárnyas idő gyors «repűlése«” miatt, és a szenvedés titkán. Ennek a hátterében tegnapi összejövetelünk áll, ahol többek között öregedő gyermekeinkről beszélgettünk. Mert még megadatott beszélgetni. Lassan gyerekeinknek is fáj itt-ott. Mit szóljunk akkor mi, akiknek szintén fáj ez meg az. Szó esett igen idős szerzetesekről is, akik saját zsémbességükkel is küszködnek. Igaza volt Maklári Lajosnak: „Fiúk, a crescendo magától jön, de a decrescendót meg kell csinálni”. Ez a feladat, és igen nehéz. Mind előtte-benne állunk. A tisztességes elhalkulás hallatlan önfegyelmet igényel(ne). Nem tudjuk, kinek mennyi adatott még. Csak a hanyatlás biztos.
Ma kaptam egy nordic walking-videót. Jót mosolyogtam rajta. A séta rendben van, a futás is talán. De Isten nem botokkal teremtett minket, hogy feltétlenül egyfajta „kézrásegítéssel” sétáljunk.
Ma – vasárnap lévén – a fájdalmas olvasót mondják a rádióban korareggel, délután pedig az irgalmasságét, ami éppen a fájdalmas titkokra hajaz.
Hetek, hónapok óta gondolkozom rajta, értelmes-e szerencsés bűnről beszélni, mely ilyen nagy megváltót érdemelt.
Azon gondolkozom, hogy mi öröm van Krisztus kínhalálának titkai szemlélésében. Emberileg alig látható be az, ami körüllengi ezt a misztériumot. Csak Isten felől közelíthető meg.
Szent Pál teszi közzé, hogy az égen és a földön minden Krisztusért teremtetett, és benne áll fenn. És Ő ezért a kincsért megtestesülése után 33 évvel életét is odaadta, hogy bizonyítsa, mindennél fontosabb neki a világ, és benne az ember. Krisztus az egész világot szereti, különösképpen is az embert, mert saját képmására teremtette az Atya, akivel viszont Krisztus egylényegű.
Ebből az aspektusból megközelítve
értékesek neki az olajfák, melyek alatt vérrel verítékezik,
értékes neki a kötél ereje, mellyel megkötözik.
Értékes neki a bőr erőssége, mellyel megkorbácsolják.
Más szemmel látja a tövist is, mely homlokát gyötri.
Átöleli kínzóeszközét, a fát, melyet félholtan cipel a Golgotára.
Van ereje közben fájlalni az Őt sajnáló asszonyok előre látott szenvedéseit,
van szíve megígérni a latornak az égi paradicsomot,
van lelke imádkozni az Őt halálra kínzókért, mondván: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.
Utolsó erejét összeszedve még gondoskodik anyjáról és arról a közösségről, mely a kereszt tövénél indul, hogy a világ végéig hirdesse a szeretet kizárólagos értékét.
Aspektusával győzte le a halált, bírta a végsőkig a szenvedést, és bizonyította, hogy tulajdon élete sem túl nagy ár hozzánk való ragaszkodásáért.
Szenvedése addig tart, mígnem Ő lesz minden mindenben. Addig tart, ameddig valamennyi kereső ember rá nem talál, hogy végképpen megnyugodjon benne. (Ejnye, az örökkévalóságban az „addig” sem értelmezhető.)
A titok továbbra is titok marad, mert a szeretet végtelenségére nincs korrekt válaszunk. A szenvedő Krisztus csak arra kér: Engedjük meg neki, hogy szerethessen bennünket. Bízzuk magunkat irgalmas szeretetére. „Lelkem átölel Téged, Jobbod szilárdan tart engem.” (63. zsoltár)  
Lehet ennek ellenállni?
A többi néma csend.