A tegnapi tizennégy órás szemgyötrés után ma kifejezetten elvonási tüneteim vannak.
Tegnap fejeztem be egy könyv olvasását, lektori véleményezését.
Tizenegy után lettem kész vele.
Ehhez képest a mai nap tele van „lyukasórákkal”.
Reggel kiszúrtam, hogy milyen rajzos Tücsi tulipáncsokra ellenfényben. Le is fotóztam – szép napot kívánva mindenkinek (Bonjour toutes!). Mivel a csokor bent állt a félhomályos étkezőben, sötét kontúrokat mutatott. Kaptam is visszajelzést „feketetulipán”-ra asszociálva, pedig nappali fényben jól látszik, hogy minden tulipán sárga. (Fekete vagy sárga? Esetleg swarz-gelb. Nézőpont kérdése, vagyis inkább megvilágításé.)
A szép nap elég gyorsan hőségessé vált. Pontban délben megmelegítettem a tarhonyás krumplilevest, pontban ekkor csöngettek. Meghozták a kánikula-túlélő klímát. Rendes nagy darab. Jégkorszakot fog gyártani a lakásban. Tényleg: nem akar nálunk filmezni valaki a jégkorszakról? A vicc az, hogy a forróság azonnal enyhülni kezdett, ahogy meglátta a szoba közepén a bedobozolt masinát. Most sincs több húszegynéhány foknál. Nemrég még csapkodtak a villámok, s újabb zápor öntözte meg Aquincum agyagját. A vihar elállt, a villámok cikázása is megszűnt, így kinyitottam a számítógépemet, hogy megírjam a történéseket.
Szokás szerint rámentem a fb mai „felhozatal”-ának a meggusztálására. Két fotón akadt meg a szemem. Az egyik, egy szépséges éjszakai felvétel a Vár sziluettjével, midőn az égi szikrák bőven járják vitustáncukat a hegy mögött. Mégsem ez fogott meg. Ez mesterség, jó látószög, állvány, kitűnő optika kérdése, és kész. A másikat jobban értékeltem, mert azt nem lehetett ennyivel megúszni. Négy lány fotói évente 1975-től napjainkig. Döbbenetes, ahogyan a négy testvér arca, testének idomai átalakulnak. Tudja csuda, mit mondjak rá: érettebbek, majd fonnyadtabbakká lesznek. Ez teljesen életszerű, mégis meghökkentő. Ami pedig a teljesítményt illeti: A testvéreket, noha felnőttként nyilván különféle helyeken laknak, nem is olyan egyszerű összeterelni, és évenként kitartóan kattogtatni. Ha alkalmi munka is, harmincöt évig készült a sorozat! http://inspired.blog.hu/2013/05/02/negy_testver_fotoja_1975-tol_minden_evben
Egy hasonló élmény ért engem is egykor munkahelyemen, ahol a közös étkezések közben elhangzó vicceket ebéd után lejegyeztem. Év végére egy-egy kis füzetnyi összegyűlt belőlük. Érdekes tapasztalatra tettem szert.
Ahogy a szokott összetételű társaság öregedett, akadt egy vicc, amelyet egyre sűrűbben mesélt el valaki. Ahogyan az évek múltak, ez a vicc, a mely – viccen kívül – mindannyiszor így kezdődött: „Nem tudom, meséltem-e már nektek, gyerekek, hogy az egyszeri pasas…”
Üssenek agyon, ha tévednék abban, miszerint nem is sejtette a mesélő, hogy már jó párszor előadta faviccét. A mesélés üteme évkönyveim tanúsága szerint kb. így sűrűsödött: 
Három év után újra,
évenként újra,
negyedévenként újra,
havonként újra.
Mivel régóta nyugdíjas vagyok, csak extrapolálhatom, mi lehet a mai helyzet. Úgy saccolom, mostanában heti egy-két alkalommal kerülhet elő a vicc.
Mert nemcsak a testünk öregedik, ahogy a fotók mutatják, hanem szellemünk is.
Az én sorozatom is kb. tíz éves, és az alkalmi poénokon kívül ezt a különleges desszertet is tartalmazza. A figyelmes olvasó rájöhet a sűrűsödő közlések megmosolyogtató voltára.
Kellett hozzá egy évtized.
Hú! Nem lett ez a történet egy kicsit bonyolult?