Levi reggel fülig érő szájjal üdvözöl, és jelzi, hogy ellenállhatatlan vágy él benne, hogy meglátogassuk a Szentendrei út dübörgő gépkocsi áradatát, utána felkeressük a játszóteret, a hintákat, a csúszdát. Ma is ez történt. Karomba vettem az uncsikát, zsebre vágtam a fedeles poharát vizével, de zsebeimet már egyébként is nyomták a plasztikkártyáim s a kulcscsomóm. Mire leértünk a földszintre, dagadt pocakom alá csúszott hosszúgatyám korca.
Levi megvizsgálta a járólapokat, a fűben ágacskát keresett, mert „botkalimpa” nélkül nem élet az élet, majd nekivágtunk a forgalom mentén a szokásos útnak a játszótér felé. Először egy öregemberbe botlottunk, aki náluk nyírta a park füvét. A gép nyergében ülve üdvözölte a picit, s kérdezte, hogy fel akar-e ülni a nyeregbe. Mosolyogva tiltakoztam.
Útközben megcsodálta a hat likra szóló szökőkutat, melynek vízsugarai a középső sziklát hivatottak állandóan nedvesen tartani. Onnan csak a bűvös „játszótér” szóval tudtam elcsalni. „Hnnnta, hnnnta” csatakiáltással követett engem.
Bementünk. Pionírként elsőnek.
Minden játék az övé volt, minden előző nap ott hagyott szemét az enyém. Háromszor meglovagolta a hosszú csúszdát, kétszer az elefántos alacsonyt, ahová már egyedül is fel tud kapaszkodni. Homokozott, nyújtotta nedves homokos kezét, törölte a fehér nadrágom szárába. Rájött, hogy a vízcsap alatti sárszerű kotyvalék az homok. Öt percig nyúzott eredménytelenül, hogy indítsam meg a vizet. Makacsul ellenálltam. Hintáztunk a kicsiknek valón, s a nagyoknak valón is. Ilyenkor én hajtom oldalról a hintát, s kapaszkodó keze fölött az enyém. Amikor ráutaló magatartást tanúsít, miszerint leszállna, azonnal lesegítem. Most is ez történt. Én közben elővarázsoltam a vizet és a kukoricadara karikákat. Odajött az asztalhoz, mancsocskáit összetette, mert hát evés előtt imádkozni illik.
Majd elbújt a csúszda első szintjének a fedele alatt, és onnan ijesztgetett bááá! bááá! kiáltásokkal. Kacagott, ha elég kifejezően megijedtem.
Telt-múlt az idő. Egyszer csak a kerítésnél termett, és nézett kifelé a drótok között. Cuppog a szentem-lelkem, mint aki enni kér. Beletelt öt perc, mire rájöttem, amire ő hamarabb: A pékség kirakatát és a benne mozgó népséget bámulja … és cuppog hozzá rendületlenül. Felkaptam őkelmét, és sarkon fordultam. Míg ellenkezett heves cuppogásokat hallatva, megpróbáltam elmondani, hogy a kapun előbb ki kell menni, s azután kanyarodhatunk a pékhez. Valahogy megnyugodott. Vettem neki egy vizes kiflit, melyet örömmel konstatált. Leültünk a bolt előtti műanyagfotelokba, és lassacskán elmajszolt egy fél kiflit.
Ezután hazafelé vettük utunkat. Hol a vállamon, hol a nyakamban üldögélt, hol gyalog menegettünk. A Szentendrei út forgalma megint lenyűgözte. Nem kívánt hazamenni. Ide-oda vonszolt a fekvőrendőrön keresztül, én meg folyamatosan az esetleges forgalmat lestem. Nem jött semmi. Jó is, mert Levente az úttest közepén talált egy nyárfavattát, és azt próbálta felemelni, fújogatni. Na, ez a húzása megtette a magáét. Elindultam vele hozzájuk. Útközben még néhány botot talált. Végül megérkeztünk. Érdekes módon immár nem akart lekéredzkedni pantallóm rólam, noha ugyanannyi súly húzta a zsebeimet.
Csak nem megizzadtam?
Az elé siető Elvire fülig érő szájjal nevetett és a karjaiban kötött ki.
Este még apjával átjöttek, s gyorsan lefotóztam vadonatúj bukósisakjában. Ugyanis együtt bicikliznek tegnap óta.
Utolsó kommentek