Mickey webnaplója

Celebek, hősök, mártírok, zsenik, kiugró tehetségek, sztárok és egyebek. Tele velük a nyilvánosság, bevallom, a hócipőm is olykor. Ma pl. egy kis távol-keleti zongoraművészt hallgatunk a youtube-on. Nincs még tíz, és ezerszer jobban kalimpál nálam. Az általa előadott darab mély hangon végződik, kis feje szinte eltűnik közben a billentyűk alatt, hogy elérje keze a kívánt basszushangot. Mondom az asszonynak, figyeld, keresi a földön elgurult búgócsigáját. Ez a gyermekcse tán boldogabb lehetne, ha hagynák a korához illő játékokkal babrálni. 
Vált a videó.
A következőn néhány gyermek erőművész mutatványokkal kápráztatja el a közönséget. Hogy hajlékonyságuknál és edzettségüknél fogva mikre képesek... Nem igazán köt le az ő attrakciójuk sem. Valószínűsítem, hogy kegyetlen eszközökkel folyik idomításuk, ami a produkcióhoz vezet, s aminek a hasznát az őt menedzselő felnőttek vágják zsebre. Hagynák őket kedvükre sarazni, bújócskázni, kiszámolóst játszani, stb.  
Valljuk meg, hogy mi, átlagemberek vagyunk többen. Ha azt veszem, nehezebb átlagembernek lenni, mint egyfajta irányban kitüremkedni a többiek közül, hogy ki tud messzebbre, ki tud magasabbra, ki tud hangosabban, ki lát messzebbre térben és időben, ki az első (és miben), esetleg utolsó a vigaszdíj reményében.  
De még megalapozott hitelességgel kiszámolni se lehet, hogy ki az, aki nem lóg ki a tömegből se jobbra se balra, se felfelé, se lefelé, [se smirgli, se tyű]. Aki éppen átlagember.
Róluk tán megfeledkeztek.
Idáig.
Javasolom, hogy ünnepeljük az év egy napján az átlagembereket, akikből sok van, s akik mind névtelenek tehetségüket, teljesítményüket, életvezetési stílusukat tekintve.
Meglepő módon a zene területéről ugrik be két olyan egyéniség, akik az átlagot célozták meg, az egyik Kodály, aki zenepedagógiájával a köznépet kívánta jó zenére szoktatni. Nincs szükség félmillió klimpírozó emberre –fogalmazta meg –, de szükség van zenét értő közönségre. Ő hívja meg Bartókot népdalok gyűjtésére, ő terjeszti el a relatív hangsort, a szolmizálást, a hangközök érzékelését szolgáló és a kottaolvasást megkönnyítő eszközként, és még sorolhatnám (gyermekkarok stb.).   
A másik az amerikai Aaron Copland, aki megírja a Fanfárok kis emberek tiszteletére c. rövid, de annál hatásosabb zeneművét. Nem ismerem a részleteket, de sokat játszották az amerikai polgárok tiszteletére, akik kemény jövedelemadót fizettek a II. világháború során.
Azért nyilván az egyéb foglalkozások körében is akad, aki figyelmét a középszerre fordítja. Pl. egy jó tanár, aki a lemaradókat nógatja, a strébereket visszafogja, mert az ő feladata az egész közösség felfelé való húzása a különféle értékek mentén azok befogadására.    
Ilyen a jó pap is, akinek minden híve kedves, és aki még nem az, azt is szívesen fogadja, hogy megnyerje Őt a Mester örökérvényű értékeinek.
Nem sorolom tovább.
Legyen pl. a mai nap az átlagemberek napja, a senkiké, a nímandoké, a presztízs nélkülieké, azoké, akik úgymond „képtelenek artikulálni” saját érdekeiket, legyen a névtelen hősöké, azoké, akik kitartóan keresik „azt”, akik elég bölcsek ahhoz, hogy megértsék, nem vagyunk egyformák, és akik a tőlük való különbözőséget nem kérik számon a többieken.
Nekik szóljon az előbb már emlegetett fanfárzene: Aaron Copland Fanfare for a Common Man.
https://www.youtube.com/watch?v=4NjssV8UuVA