Mickey webnaplója

A vasárnapi evangélium máig visszhangzik bennem, mert a „mennydörgés fiairól” a Boanergészről szól. Idézek belőle: A szamaritánusok nem fogadták be a faluba éjszakára Jézust. „Ennek láttán a tanítványok, Jakab és János felháborodtak: »Uram, akarod-e, hogy lehívjuk az égből a villámot, hadd pusztítsa el őket?« De Ő hozzájuk fordult, és megfeddte őket: »Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek. Az emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem hogy megmentse.«” (Lk 9,54–55)
Egy régi élményemet idézik a fentiek: Egyszer egy pár állapotszerűen beásta magát saját lövészteknőibe és onnan lövöldözött a másikra. „Mert te mindig…, mert te soha… stb.” Egyikük megkeresett, hogy mit gondolok róla. Kutyaszorítóban éreztem magam, mert hát audiatur et altera pars, vagy még érthetőbben: hallgattassék meg a másik fél is. Anélkül nehéz valamit is mondani. Akkor olyasvalamit fejtegettem, hogy vannak hetedíziglen ható génörökölt beidegződések, vannak azután tanult viselkedésformák, s mivel az ember is modellkövető, nemcsak az állatok, mindkét fél többé-kevésbé ártatlan, azaz nem tehet arról, hogy úgy reagál, ahogy, amely adott esetben akár egy kapcsolat szétzilálását célozza. Jézust is hiába követték szeretett apostolai, három év éjjel-nappal együtt töltött modellkövetése is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy legbensőjükben megváltozzanak. Ezért jegyzi meg a Mester: Nem tudjátok, hogy milyen lélek lakik bennetek. Nem tudták.
Én akkor azt tanácsoltam, hogy el kellene engedni a fájdalmakat, mert addig nem létezhet gyógyulás, ameddig saját sebeinket nyalogatjuk. El kell engedni, be kell látni, hogy senki sem teljesen szabad, mert kötik bizonyos beidegződések, el nem varrt szálak. Haragszik akkor is, ha eszével tudja, hogy túl kellene lépni sérelmeken. Nem megy, mert mint a felspannolt rugó, ül el benne a méreg, és nem találja a racsni kioldószerkezetét, a gombot, amitől a feszültség leenged, a rugó kiold, s visszaáll a nyugalmi állapot.  
Pedig meg kell keresni azt a kilincsmű-kioldó valamit. Úgy hívják, hogy megbocsátás. Nem, mert megérdemli, hanem, mert az ellenem hozott lépéseit igazából el se követte. Az nem ő volt, hanem begyógyulatlan sebe, örökölt állapota, fel nem ismert igazsága.  
Másképp fogalmazva: meg kell bocsátanom mindenki másnak (társamnak is), hogy különbözik tőlem, más érdekli mint engem, más tehetségei mentén él, nem az enyéim szerint.
Majd egy grádussal feljebb, egy újabb fokozat, amikor örülök annak, hogy nem mindenki egyforma, hogy különbözik a másik tőlem, mert így tarka a világ. Varietas delectat, mondja a római (a változatosság gyönyörködtet). Nagy bölcsesség van ebben.
Így juthatunk el a krisztuskövető magatartáshoz, aki a világon mindennél jobban szereti teremtményét, az embert, és nem azért jött, hogy elpusztítsa, hanem hogy megmentse.
Mi is megmenthetjük egymást, ha elengedjük mindazt, ami elválaszt minket egymástól és erősítjük mindazt, ami összeköt a többiekkel. Állandóan keresnünk kell az egymásra találás hogyanját.
Ha pedig valaki vét ellenem, próbálok rá úgy nézni, mint Róbert Gida – fejcsóválva – Micimackóra: „Csacsi öreg medvém”.
Vagy mint bölcs-aggastyán földrajztanárunk, Péter bácsi, a piarista, aki ennyit szokott volt mondani:
„Fiúúúúk! Ejnye már! Nohát, no!”