Ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy egy ember egy éjszaka folyamán hányféle álomképpel él. Többnyire csak a legutolsóra emlékezünk, az ébredéskorira. Vagy arra se. 
A ma éjjeli álomképeim közül rendhagyó módon háromra emlékszem vissza
Először egy buszsofőrről álmodtam, aki lassan haladt csuklós busszal az úton útépítés miatt. De egy faácsolat, egy pallósor vezetett párhuzamosan az út mellett. A sofőr valamilyen oknál fogva kiszállt a vezetőfülkéből, s miután egyenesbe rakta a lépésben haladó járművet, a pallón gyalogolt a busz mellett. A leszállás mozdulata a kikötőbe érkező matróz mozdulatára emlékeztetett, aki éppen átlép a még mozgó hajótestről a szárazföldre. A sofőr utóbb ugyanebben a stílusban szállt vissza a busz nyitott hátsó ajtaján és előrement, majd mintha mi sem történt volna, tovább vezette a buszt. (Jó, a Szentendrei úti vasúti felüljárót átépítik.)
A második álomkép kórházban ért. Én voltam a beteg, és meglehetősen erőtlen állapotomban keresett fel egy nő azzal, hogy egy bonyolult vezérlésű kamerával és rá csatlakoztatott riportermagnó segítségével, ha majd jobban leszek, készítsek célzott interjúkat emberekkel, s írjam az anyagot számítógépbe. Nem volt erőm ellenkezni, de szorongtam a gondolattól, hogy olyan feladat előtt állok, amelynek aligha tudok megfelelni. Különösen most.
A harmadik képben valami súlyos, de értéktelen dolgot cipeltem, s kerestem egy szemétlerakó helyet, hogy megszabaduljak tőle. Egyszer csak azt vettem észre, hogy eltűnt a drága pénzen vett s ajándékba kapott fényképezőgépem.   
Na, ez volt az a pont, amelyet már nem bírtam elviselni. Hisz „olyan volt, mint egy rossz álom”.
Azonnal felébredtem.