„Néha elgondolkodom korunk frenetikus dokumentum-gyűjtő, mindent lekattintó mániáján (főleg, mióta nem kell elcaplatni kétszer is a boltba és súlyos összegek fejében nagy tömegben tárolni a fakuló kliséket...): talán egyenes arányban van a "mindent kidobó" másik tendenciával...
Te pl. miért?...” (R.)
Tegnap hosszas kihagyás után leszuszogtam sétálni. Magammal vittem természetesen a fényképezőgépemet is, ha már megnézem, mi történik a környékünkön, egy-egy mára érvényes szeletét megmutatom enyéimnek, kevesebbet a nyilvánosságnak, s amelyik nem esik át a saját magam által állított kritériumrendszeren, az úgy jár, mint a fogam, amit a fogorvos nézegetve kirántott mondván: „ez se nem szép, se nem jó, ki vele”. Igyekszem beismerni gyorsan, hogy nem vagyok kellően szigorú. Engedékenységem oka egyben mentségem is: az amatőrizmus. Műkedvelő fotós vagyok, azaz nem profi. Így kevéssé lehetek szigorú önmagamhoz, mert nincsenek hozzá szakmai érveim. Inkább javítgatok, amin lehet, és fütyülök a fotósok tanácsaira, akik bevallják, hogy egy-egy véletlenül elkövetett hiba nem ritkán erényévé válik az adott képnek. Nem kell mindennek a mikroszkópot utánozó élességben látszani. Nem kell minden képnek már-már a giccs határát súroló színorgiát felmutatni.
Az én képeim tudósítanak. Arról, ami körülvesz. Arról, ami mindnyájunknak feltűnhetne, de valamiért én veszem észre és mutatom meg. Lehet az egy esemény, egy munkasorozat, egy ismétlődő jelenség, egy önmagáért szép kompozíció, egy érdekes fényhatás, egy arc … nem sorolom tovább.
A poszt fejelése egy tegnap érkezett komment. Jó hogy érkezett. Az eddigiekben az utolsó kérdésére válaszoltam, hogy ti. én miért? Válaszom persze nem teljes: Oka eü állapotom. Sétálnom kell, s kutya helyett kamerát sétáltatok. Célom ettől különbözik. Ugyanaz a cél hajt, mint írott anyagaim esetében. Megismertetni az érdeklődőkkel, hogy hogyan látom korunkat, hogy tekintek a teremtett szép (máskor csúnya) világunkra. A poszt előnye, hogy egy gondolatsort többé-kevésbé logikai rendbe szedve, átfésülve tálalhatok az olvasó elé. A fotók pedig minden egyes alkalommal egy-egy életszelet, egy snitt, amely láttatni akar. Egyszerre mutat meg egy részt a világból, kevés vagy semennyi kommentárral. Néma beszéd ez, de igen informatív. Képeim sorsa már nem érdekel. Akkor se, ha némelyikük jobb sorsra volna érdemes. Amit akartam, elmondtam velük. A napilapokat se szokták beköttetni, s könyvtárakat telerakni. Így vagyok a fotóimmal is. Aki kérte idáig, megkapta, akit nem érdekeltek, azokra nem tukmáltam egyet se - soha.
Egy részük érdekelheti saját lemenőimet. Az ő dolguk, hogy kidobják-e őket az adattárból vagy megtartják. Csakúgy, mint blogbejegyzéseimet.
A fenti komment első felével egyet kell értenem. Ma könnyebb átszelni országhatárokat, tehát repülünk. Ma könnyebb egyik városból a másikba átmenni, tehát utazunk. Ma magunk is készíthetünk videofilmeket, tehát készítünk. Adva a technika és élünk vele, mint a sziklamászók (akiket arról faggattak, minek másznak fel a sziklákra? Mert vannak, felelték.). Ami az eldobási tendenciát illeti, a gyűjtésből következik. Ha nem dobunk el annyit, mint amennyit gyűjtünk, megtelik a lakásunk, és mi kiszorulunk belőle.