Tegnap úgy délután öt óra tájban hazajött Tücsi a munkából.
Üdvözöltük egymást.
A viaszosvászonnal borított étkezőasztalnál ültem, vacsoráztam. 
Kérdezte, hogy vagyok.
Tóth Árpád, Meddő órán c. spleenes hangulatú verséből idéztem neki:
Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
Csak a dőlt betűs részt mertem megidézni. Az sem volt igaz teljesen, mert nem könnyeztem. A többi pedig részben vagy egészben hamis lett volna az én számból és tőlem idegen. Igaz, egy sajtdarabon farigcsáltam, ám a legnagyobb jóindulattal se állíthattam volna magamról, hogy vézna figura én, aki maga van a föld kerekén. Hisz ott állt mellettem a feleségem.
Az egészet csak azért teregettem ki, hogy megoszthassam Veletek Tóth Árpád páratlan szépségű, rövid versét. 
Ámde reggel Tücsi dolgozni ment.
Magam vagyok. Nagyon.
Viaszos vászon az asztalomon.
Farigcsálok egy darab vajon. 
Fügelekvár a kalácsomon.
Azon gondolkodom:
Mit fogok ma tenni vajon.