Mickey webnaplója

Ma körülbelül ötödször nyitom ki a számítógépet, és senki, de senki nem írta meg helyettem a mai posztot. Tegnap este héttől tizenegyig a tévé elé szögezett bennünket Ferenc pápa, aki böjt- és imanapot hirdetett, hogy a békét, mint értéket el ne veszítsük, a fejünket el ne veszítsük, a normalitásunkat el ne veszítsük, az alapvető emberi értékeket el ne veszítsük, hanem ahol a mi erőnk már kevésnek bizonyul, kérjük közösen az égieket. „Hol a szükség kínja nagy, mutasd meg, hogy anya vagy!” Nagyjából ezt sóhajtották a résztvevők Máriától kérve a megoldást. Időrendben először ugyanis egy szentolvasót láttunk-hallottunk, majd csendes periódusok, zenék, kórusok, hárfás darabok, imák váltották egymást a szentségimádás során. Aköré gyűlt össze a sokaság, Akiért és Akiben fennáll az egész világ. Egyedül Ő tudja, hányan hányféle módon közelítettek hozzá ezen a délutánon és estén, hogy elmondják, amit Babits már egyszer elmondott (csak idézek belőle, mert ez blogbejegyzés):
„…nem győzelmi ének az énekem, / érctalpait a tipró diadalnak / nem tisztelem én, / sem az önkény pokoli malmát: … / s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is / … de ha szétszakad ajkam, akkor is, / Én nem a győztest énekelem, / nem a nép-gépet, a vak hőst, / kinek minden lépése halál,/ … hanem azt, aki lesz, akárki, / ki először mondja ki azt a szót, / ki először el meri mondani,/ … hogy elég! hogy elég! elég volt! / hogy béke! béke! / béke! béke már! / Legyen vége már! / Aki alszik, aludjon, / aki él az éljen, / a szegény hős pihenjen, / szegény nép reméljen. / Szóljanak a harangok, / szóljon allelujja! / …/Ó béke! béke! / legyen béke már!/ Legyen vége már! /… (Húsvét előtt részletek)
Babits hosszú verse tökéletesen kifejezi azt, ami a tegnapi imavirrasztás témájaként, alapkérdéseként, fájdalmaként és vágyként megfogalmazódott, elhangzott a hangosan imádkozók, a pápa szavai által, illetve néma suttogásként az eget célozta a mindenkiben, aki bekapcsolódott a világméretű imádságba. Utóbb az esti zsolozsma hangjaival és egy krisztusi áldással fejeződött be a nagy-nagy világméretű sóhajtás a béke és a megbékélés óhajtása. Ferenc pápa Krisztus földi helytartójához méltó mondatokban körvonalazta az örök igazságokat, és azt, hogy be kellene már fejezni a háborúkat, hiszen a föld nem lakható az Isten szándéka szerint csak békében, a kölcsönös tiszteletadás jegyében.
A jó pápa arcáról pontosan leolvasható volt, mit érez a világban eluralkodott erőszak miatt. Egész végig ez a belső összeszedettség jellemezte arckifejezését. Csupán a virrasztás végén fakadt széles mosolyra ajka, amikor megköszönte a sokaságnak, hogy ennyien feleltek felhívására, ennyien megértették annak a fontosságát, hogy elérkezett az idő, amikor világszerte egyszerre kell a felsőbb hatalmak segítségét kérni.