Mickey webnaplója

Citálom kissé kitekerve Pósa Lajos versikéjét. Merthogy a Duna parton sétáltunk. Már sétánk elején felötlött bennem, hogy szamárság volt otthon hagyni a fényképezőgépet, mert ilyenkor mindig adódik valami hálás téma. 
Most is így volt.
Á. aranyhaja megcsillant a napfényben. Ritka jó portrét lehetett volna puskázni. Adódott más érdekesség is. Amorf szikladarabokból készített alkalmi szoborfélék, sztélék kínálkoztak témául.
Talán majd máskor.
Most megnéztük, hogy manapság miféle uszadékfák sokasodnak a parton. Ezek lakásba cipelése és befestése, különféle alakzatok „belelátása” nagy divat lett.
Akadt lapos kavics is, melyeket megkacsáztattunk a vízen.
Csak semmit a véletlenre!
Tudományos kísérletek szerint 27 fokos szög alatt kell a kavicsoknak a vízre perdülni, s akkor várható ideális táncolásuk a vízen. (A szögmérőt itthon felejtettük.)
Sétánk során felbukkant egy „Rakéta” típusú szárnyashajó, a Vöcsök.
Utunk az egyik partra épült vendégfogadóig tartott, ahol életemben először leültem egy sörre. Szoktam ilyenekre felfigyelni: „életemben először”. Végül is nem semmi, hogy 67 leszek, és még mindig akad olyasmi, ami először fordul elő velem.
Tényleg érdekes, hogy annyit jártam az elmúlt évtizedekben a parton, és ittlakásunk huszonnégy éve alatt egyszer se fordult meg a fejemben, hogy leülhetnék egy italra, egy akármire. Talán amiatt van ez, mert közel esik a Duna a lakásunkhoz. Minek ülnék le itt egy vendéglátóhelyen, amikor otthon is megihatok egy italt, vagy ehetek kedvemre. Séta közben pedig mindig akad egy pad, ha éppen az üldögéléshez szotyogna kedvem.
Nem szokott. Amikor megyek, akkor megyek, amikor fotózok, akkor fotózok, ha a tájat mustrálom, akkor az van, s valahogy eddig kimaradt, hogy akár be is ülhetnék valahova.
Leginkább lángost szoktunk venni a magyar és a francia unokáknak, de mindig sétálva majszolgatják a magyar csemegét. Ők, akik rendkívül válogatósak az én szememben, ezt a lepényfélét szívesen fogadják, fogyasztják.
Itthon aztán tovább boncolgattuk, hogy miért nem megyünk akár családilag is a partra egy sült hekket bekapni, egy sört legurítani stb.
Abban maradtunk, hogy azért, mert sose alkalmas rá az idő. Reggel zárva vannak a bodegák, délben tűz a nap, száll a por. Délután még nagyobb a por, hatalmas a bicikliforgalom. Este pedig megesznek a szúnyogok. Azt hiszem, ez épp elég ok arra, hogy kerüljük a part menti mulatozást.
Pedig gyerekkorom óta vonzanak a francia impresszionisták képei, talán Renoiré leginkább, aki olyan szépen megfestette a Szajna-parti mulatságot. Mindig is megbámultam, hogy milyen önfeledten támaszkodnak a figurák a mellvédnek, s hányféle karakter merül bele a társalgásba. Különösen a képek tarkasága, a színek üdesége vonzotta tekintetemet a képre.
Nehéz azt a hangulatot megélni emellett a széles folyó mellett, ahol nem kőrakpartra települtek a kerthelyiségek, hanem a poros-murvás út két oldalára, amelyet olykor eláraszt a folyó vize, telehordva mindenféle szmötyivel, s amelyet persze fertőtlenítenek a vízár elvonulása után.
De mégis: Kísért a fertőzés esélye, lehetősége. Annyit meg nem ér egy mulatság, hogy betegségbe torkolljon.