Mickey webnaplója

Tegnap hét ágra sütött a nap, ma egy ágra sem, mert minden ágát felhő takarja, s hullatja az esőt. Így hiába töltöttem meg lemerült akkumat, ma nem megyek sehova fotózni, elázni, sétálni. Nincs fotó újfent.
Viszont van számítógép. Hajnalban készülő asszociációs írásom soron következő két mondatát fejtettem ki. Már túl vagyok vállalkozásom felén. Utóbb azzal magyarázom ezt a vállalkozásomat, hogy nem kellett a mű szerkezetét kitalálnom. Adta magát. Miként a már rég befejezett Közröhejes történetek esetén is. Ott egy-egy közhely kifejtése adta a kötet gerincét, most a Hegyi beszéd mondásai.
Mivel közös blogunk kifejtendő témája is megékezett: 1966, megnéztem, hogy mit raktam össze korábban erről az évről. Előszedtem és egy kicsit átfésültem az összeállítást. Nem kapkodom el közlését, nem akarok mindig elsőként szerepelni.
De ha már asszociáció, de ha már 1966, akkor jöjjön előbb P. Nemeshegyi vicce, majd az én komoly megemlékezésem.
A vicc: Árpád fejedelem kíséretével az Alföldön jár. Lát egy csomó kecskét. Leszúrja kardját a földbe: alapítsatok itt egy várost, s mivel sok a kecske, legyen a város neve Kecskemét. Továbbmennek északnyugatnak. Még több kecskét látnak. Árpád leszúrja kardját és azt mondja: Legyen itt egy város, melynek neve legyen Balassagyarmat.
1966-ról viszont nekem Hamza jut eszembe. Hogy miért? Együtt jártunk a piaristákhoz. Én egy évet dolgoztam sm-ként, majd a Ker. Főiskolát végeztem el, ő pedig mérnök lett.
Hamza
értelmiségi család sarja lehetett. Neve után török eredetű. (Korábban élőben még sose láttam törököt.) Egyszer jártam lakásukban. Valamelyikük botokból kötözött össze egy működő karosszéket. Másra nem emlékszem. Ő műszaki pályára lépett. (A piarista diák akkoriban verhetetlen volt matematikából, fizikából.) Eséllyel csak a műszakiak jutottak előbbre. (Én a humán műveltség felé orientálódtam [volna] irodalom, filológia, nyelvészet…) Ma már mindegy. Hamza tehát kikerült látókörömből. A kilencvenes évek elején viszont a Min.-elnöki Hivatal telefonján keresett. Építész szakemberként szolgált ugyanannál az Antall-kormánynál, amelynek én a sajtóirodáján.
Átszólt Hamza, hogy én az a Gyorgyovich vagyok-e, akinek ő osztálytársa volt.
Mondom, igen.
Örül, mondta, s ha lesz ideje, meglátogat. Kérdése pedig, hogy részt vennék-e a jezsuita Szabó páter által összehívott Jacques Maritain-kör munkájában. Abban maradtunk, hogy küldök előadásra alkalmas anyagot, ha érdekli.
Telt-múlt az idő. Egyszer csak bemondja a rádió, hogy Hamza Á. és családja Párizs felé haladtában autójával frontális ütközést szenvedett egy kamionnal. Valamennyien életüket veszítették. Azonnal felötlött bennem, ez csak az én piarista osztálytársam lehet. (Requiescant in pace!)
Sejtésem igaznak bizonyult. Utóbb, amikor a jezsuita szerkesztőségben találkoztam Szabó Ferivel, megerősítette, hogy osztálytársamat érte ez a szörnyűséges eset. A dolog érdekessége, hogy Ferinek unokanővére révén szintén volt egy Hamza nevű rokona, de ez a Hamza és az a Hamza csak névrokonai voltak egymásnak. Eme újabb Hamzát is személyesen megismertem, de nem hasonlított az én Hamzámra. (A törökök sem egyformák.)
Hamza pedig azért jutott eszembe, mert 1966-ban valamiképpen minden piarista diák „ideológiai kérdést” kaphatott a felsőfokú tanintézetekben a felvételin, miként én is.
Érdekes volna összesöpörni a diákoknak feltett kérdéseket, és azokat a válaszokat, amelyeket adtak rájuk.