Muszáj magamból kiírni, mint Madáchnak Az ember tragédiáját. Az abúzus olyan, mint egy rossz álom. Rossz álmom pedig hajnalban egy síró, szenvedő, sikoltozó nőről szólt, akit alighanem abúzus ért. Nem is emlékszem másra, mint hogy erre ébredtem.
Hogy is álmodhattam volna szebb dolgokról, amikor tegnap a Facebookon egyik unokahúgom feltett rövid (alighanem mobillal rögzített) spanyol szövegű (nem tudok spanyolul) jelenetet. Két állig felfegyverzett katona tuszkol egy felnőtt lányt egy üzlet vasredőnyéhez, majd egész váratlanul akkorát taszít egyikük a fején, hogy csak úgy zörög tőle a vasredőny. Nem ismerem persze a részleteket, hogy mi oka volt a két vitéznek, hogy ilyen bátran nekiessenek a védtelen nőnek.
Más. Este pedig egy szemtanú számolt be arról, hogy utánaeredt egy nőt Bp-en fényes nappal hajszoló férfinak. Telefonált ide-oda, végül imádkozott, hogy történjék már valami. Történt. Megállt egy autó, s a benne ülő önkormányzati tisztviselő hívta a helyi rendőrséget. A támadó abbahagyta a nő ütlegelését, rugdosását, s ott hagyta a földön vérző áldozatát. A rendőrök seperc alatt ott teremtek, és megbilincselték a begőzölt ipsét. (Fontos! Nem a központi számot érdemes hívni, hanem a helyieket. Ők vannak helyzetben.)
S még mindig nincs vége. Az interneten találkoztam egy dokumentumfilm hirdetésével, mely az oroszok kivételesen kegyetlen és nagyszámú (több százezerre tehető) erőszakoskodásáról lebbenti fel a fátylat, amelyeket Magyarország megszállása idején hajtottak végre. Bár Polcz Alaine korábban érzékletesen ír visszaemlékező könyvében (Asszony a fronton), itt is megidézik őt, még a szokásos módszert is részletezi, ami miatt nem egy nőnek roppant össze a gerince. Nem részletezem.
Jaj, nem akartam én erről írni ezen a szép vasárnapon, a Veni sancte mise napján, de hát nagyon bennem él. Jól tudom, hogy a zömmel nők ellen elkövetett abúzusok nagyjából egyidősek az emberiséggel, s elképzelésem sincs róla, hogy vajon valamikor teljesen megszűnnek-e, mint némelyik halálos járványt előidéző betegség. Az is igaz, hogy a nemzetek között e tekintetben nincs igazán különbség. A férfi – különösen a katona – a leigázás egyik módját lelheti ebben a különös és képtelen „harcban”. Talán. Nem is akarok belemélyedni az erőszak pszichológiai „környülállásaiba”. Mindenesetre a Biblia is foglalkozik vele. János apostol azt írja prológusában, hogy „Jézus a tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából, s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.” (Jn 1,13skk) Ebből arra következtetek, hogy a születéseket többnyire a férfiak akarata és nem a kölcsönös megegyezés előzte meg. Mi más volna ez, mint abúzus.
A Mester is beszél a férfiak keményszívűségéről, mellyel egyoldalúan torolták meg a nők terhére a paráznaságokat (válás, paráznaságért való megkövezés).
Szégyellnivaló gonoszság ez, amely arra emlékeztet, amikor az ember még saját törzsének fennmaradásában gondolkozott, amikor a létért való küzdelem a gyengék kiirtásával és/vagy megalázásával járt karöltve. A hominizációból a humanizáció felé haladunk (remélem), de kiteljesedése, ki tudja, mikor érkezik el. Arról nem is beszélve, hogy hatalmas visszaesések vannak. Hol van már a lovagok nőtisztelete, hol a múlt század udvariassága, mely mégis csak óvta és bizonyos előjogokat formált a nők részére. Óvásuk nagyobb terhek cipelésétől, segítésük, ülőhelyek biztosítása stb. Nem volt ez sok, s olykor farizeusi formákat öltött, de mégis valamicske pozitív elmozdulást jelenített meg.
Azért reménykedem. Az ég segítségét kérem naponta minden elfajzás, minden agresszió, minden visszaélés, minden erőszak, minden gazemberség megszűnése érdekében.
Lehet, hogy nem jól imádkozom? Vagy igaz volna egy furcsa megállapítás, miszerint az ártatlanok szenvedése volna a szeretet ára. Olyan nehéz ebbe belenyugodni. Tán nem is lehet.
Utolsó kommentek