Mickey webnaplója

Ausprobiere – mondaná a német, ha tudna magyarul, és megértené azt, ami itt következik. Egy könyvet adtak a kezembe. Egy baptista lelkész önvallomása karamboljáról és összevissza tört testének helyrehozataláról. A pasi balesetet szenvedett, másfél órára úgymond meghalt, csodálatos túlvilági környezetben lubickolt, de visszaimádkozták a földre. Agyonroncsolt testét igen sok kínlódással járó gyógykezeléssel hozták helyre a lehetséges mértékig, sőt azon felül is. (Don Piper: 90 perc a mennyországban. 21. század kiadó, 2012. 2990 ft) 
De most nem erről akarok írni, hanem állandósult depressziójáról, amely hosszas gyógykezelésének csaknem kötelezőszerű velejárójaként jelentkezett. Sőt, talán még arról se, hanem ebből való szabadulásáról.
Mit is mesél, mit is ír?
Hosszas kórházi kezelései során valamelyik látogatójától kapott egy magnókazettát karizmatikus dalokkal (1989-et írunk). Mind ismerte őket, nem is hallgatta meg, csak kínjában nagy sokára egy alkalommal, amikor a fájdalomtól képtelen volt szabadulni, úgy hajnali 3 és 5 között. (Imperials: Dicsőítsük az Urat! c. dal) A szöveg valami olyasmiről szólt, hogy amikor küzdünk, és úgy hisszük, hogy nem bírjuk tovább, akkor dicsérnünk kell az Urat... „A következő versszakban volt egy rész – írja – a minket gúzsba kötő láncokról, amelyek mintha lehullanának rólunk, amikor Istent dicsőítjük. … mintha Isten üzente volna, mintha egyenesen a mennyből fúródtak volna a szavak a lelkembe. Mielőtt befejezték a dalt, csak feküdtem az ágyon, és hallottam, ahogy azt énekelem: Dicsőítsük az Urat!  [utána még egy másik számot is meghallgatott Jézus szenvedéséről] … És akkor átszakadt a gát … könnyek patakzottak az arcomon, és képtelen voltam letörölni őket, de még csak meg sem akartam próbálni. … Úgy sírtam, mint ahogy még sohasem. Talán egy órán át sírhattam. Aztán elöntött a nyugalom, és ellazultam, békességben feküdtem az ágyamban. Akkor jöttem rá, hogy újabb csoda történt: megszűnt a depresszióm. Mintha elfújták volna. Meggyógyultam. Ismét. Tudtam, hogy jézus Krisztus velem van (id. mű 127-9. o. kihagyásokkal).
A fejezet előtti mottó: „/ Dicsőítem az Urat minden időben, dicsérete ajkamon marad mindig. / Lelkem dicsekedjék az Úrban, hadd hallják meg a szegények és örüljenek! / Velem együtt magasztaljátok az Urat, áldjuk a nevét mindannyian! / Kerestem az Urat, és ő meghallgatott, kimentett engem minden bajból. /” (Zsolt 34,1–5)
Ilyen is van.
Depressziója egyszer s mindenkorra elpárolgott.
Igaz az is, hogy igen sokan és sokat imádkoztak érte a közösségéből.