Mickey webnaplója

Napok óta próbálom elterelni arról a figyelmemet, hogy lefotózzam huszadszor is a ködöt. Mi a csodának fotózzam le. Idén ugyanúgy néz ki, mint tavaly, mint tavaly előtt, mint ezelőtt tíz évvel. Mégis-mégis odavonzza valami a kezembe a digitális kamerát, s kattogtatom. Arra gondolok: Az is bolond, aki olyan kalappal akar köszönni, amilyen nincs neki.
Nagyon szép lehet egy tigrist becserkészni kamerával és lencsevégre kapni, de itt nincsenek tigrisek.
Itt, kérem szépen, ködök vannak. Apró vízcseppekből és némi szennyből állnak, amit meg is kötnek szerencsére.
Joggal kérdezheti valaki: ezután húsz évvel kit érdekel, hogy 2014. január 3-án Aquincumban mekkora volt a köd? De ha volt, akkor mindent eltakart, „ködösített”.
Akkor pedig pláne érthetetlen, minek azt lefényképezni?
Minek lefényképezni a semmit, a nincset, a sejtelmes kontúrokat, a gomolygó szürkeséget, az ismétlődő homályt?
Talán azért, mert van.
Az ember nem racionális lény.
Ha az volna, sose kötne sílécet a lábára, hogy rejtett buckákra hágva kitörje a nyakát.
Ha racionális lenne, sose határozná el magát, hogy sziklára másszék, s olykor-olykor lezuhanjon a semmibe, a jégrianásba, neki a sziklafalnak, hogy halálra zúzza magát.
Sose ugorna ejtőernyővel, mert mi van, ha nem nyílik ki az ernyő.
Sorolhatnám még, miket nem csinálna. Pl. háborút az az ember, aki gyermekeket nevel. Az egyik ugye teljesen ellentmond a másiknak. Egyik esetben élet keletkezik az ölekben, hogy aztán megölessenek az élők a háborúkban.
A válasz minden esetben: csak.
Azért sízünk, mert van hó,
azért mászunk sziklára, mert van szikla,
azért ugrunk ejtőernyővel, mert van rá egy technikai eszközünk,
azért szülünk, mert életszeretetünk erre késztet,
azért ölünk, mert rosszra való hajlamunk, sokszor pedig a félelem, ezt diktálja, s mert ostobák vagyunk,
azért készítünk képet a ködös tájról, mert ködös a táj.
Mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki.