Húgom egyszer karácsonyra fehér koktélkötényt kapott övéitől, rajta a felirat: „MÉG NINCS KÉSZ!
– Melyik szót nem érted?”
Ma délig a pápa szövegeinek archiválásával foglalkoztam. Ebéd után is. Aztán leültem egy kicsit a tévé elé, kezemben a távkapcsolóval. Két adó műsoránál időztem el. Az egyik csatorna (PAX-tv), egy Délvidékre szervezett találkozóval foglalkozott. Kozma Imre és a máltaiak egy csoportja kalauzolta a nézőket a Vajdaságba. Mutatta a hatalmas arácsi templomromot, amely a maga nemében páratlan, impozáns még így is, s amelynek állagmegóvásához némi pénzt csepegtet az ottani kormány. Csakugyan hatalmas épület, mely azon a határon van, amelyet még talán óriási költséggel helyre lehetne állítani.
Ami elgondolkoztatott, az az, hogy mi lenne célszerűbb? Az emberek lelkivilágát ápolni, és helyrehozni „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után”, mely meg van fogyva és valamelyest meg is van törve, de él. Vagy nagy pénzen helyreállítani a templomot, mert messze fölre ellátszik, s hirdeti, hogy laknak „Odafent”, és ez erőt ad a benne bízóknak. Elhiszem Pálnak, hogy „a test a Lélek temploma”. Ha ez így van, akkor annak kell prioritást kapnia akár a téglafalak rendbetételével, akár lelkük felemelésével, értelmes munkával, elsősorban is egészséges egymás felé fordulással.
Elég gyorsan átkapcsoltam a Hír-tévére, ahol egy Bukta nevű festő települését mutatják meg. Ez a település Szihalom, nagyjából palócok lakják. Amennyire tudom, valaha céltudatos, zárt faluközösségben éltek, s a szokásokat megtartó népséget éppen a szokások tartották meg. „Így kell járni, úgy kell járni, Sári, Kati tudja, hogy kell járni.” És tudták, és úgy jártak, és éltek, megéltek, tisztes munkával.
Amit a kamera láttat, az minden, csak nem az, ami egykor volt. Munka nincs, a föld a fene tudja, hogy kié, kiké. Következésképpen a bemutatott figurák sokszerűen károsodottak. Lepusztult rozsdás vasút menti eszközök látszanak, a helységben lepusztult, gondozatlan házakban, lepusztult kilátástalan emberek tengetik életüket. (Biztos, hogy nem mind, de a film ezt mutatja.)
Hej, de frusztrált voltam a nyolcvanas évek végén és után, az ún. „spontán privatizáció” idején, amikor is az előző időszakban helyzetbe került és kellő kapcsolati tőkével rendelkező korruptak kisajátították maguknak az ország javait. Önzésük máig hat, s a várt prosperitás helyett sok helyütt a mutatott kép jellemző. Hányakra igaz a himnuszban megfogalmazott tétel: „Szerte nézett, s nem lelé Honját a hazában.” A bemutatott filmben gyöngyös népviseletbe öltözött asszonykórus nem énekel. Playbackről szól a nóta. Talán direkt, mintegy jelképezve a céltalanságot. A fiatalok otthon vakaróznak és nézik a tévét, mobiloznak vagy a számítógép előtt üldögélnek, amíg nyitva van a szemük. A megszólaltatott gyerekeket szülei elhagyták, öreganyjuk, vagy ki nevelgeti, amíg erejéből telik. Néhány férfi a kocsmában ül magába roskadva egy-egy sörrel és stampó „gyorsítóval”, s bámulja a semmit. A kocsmáros szintén szótlanul áll a söntéspult mögött, mint egy tagbaszakadt hóember. Hát ez semmi. Ez csakugyan nihil, ahonnan a hittérítők fáradságos munkájával remélhető csak a kitápászkodás.
Bármelyik műsorra gondolok vissza, teli torokból akarok ébresztőt fújni a társadalomnak: Ez az ország MÉG NINCS KÉSZ!
… a norvégokkal ellentétben, ahol az Északi-tenger fekete aranya olyanfajta anyagi bőséget hozott a nemzetüknek, amelyben tovább már nincsenek értelmes célok, nincs miért küzdeni, mert már rég minden az ölükbe pottyant. Azzal a problémával küszködnek, hogy a gyors meggazdagodásból összejött hatalmas pénztőkét hogy fektessék be értelmesen a világ javára.
Milyen érdekes. Az a véglet éppoly kilátástalanságot hordoz, mint emez.
Még mi állunk jobban, mert MÉG NINCS KÉSZ az ország. Van mit csinálni. De ehhez jó tíz centivel feljebb kell emelni kinek-kinek a fejét. Mert ameddig orrát lógatva csak néz maga elé, addig nem remélhető a kilábalás.