Tegnap voltunk negyvenkét éves házasok. (Pontosítanom kell: lakásosok, házunk sose volt, s várhatóan nem is lesz.) Mindegy. Azért a szó szokott értelmében mi mégiscsak házasok vagyunk. Van háztartásunk, házasságot kötöttünk egymással, azaz olyan szövetségre léptünk, amelynek egyik kitétele: jóban-rosszban egymást el nem hagyjuk. Hogy jóban miért kellene elhagynunk egymást, nem igazán tudom. No, mindegy. A rosszban se tettünk ilyet („nyári napban, téli szélben, harmatban, s ha hull a hó, sej, haj, házasoknak kedve mindig jó”), kitartottunk egymás mellett.
Házasságot kötöttünk egymással, mert úgy döntöttünk: egy asztalról fogunk enni, egy tálból cseresznyézni, egy ágyban aludni (vagy ébren lenni). Házasságunk, mint oly sok más házasság is, kompromisszumok sorozata. A rózsaszínű köd elmúltával rájöttünk, hogy társunk különbözik tőlünk. Ezt a békát le kellett nyelni, sőt szeretni is valamennyire, hiszen a változatosságról szól, a jártasságaink különbözőségének hasznáról szól. Ügyeink intézése, életfelfogásunk kialakítása stb. igazolta-bizonyította, hogy ez így van jól.
Nem ment zökkenőmentesen, mégis „megcsináltuk”, mondaná az amerikai, hogy elfogadjuk egymástól eltérő adottságainkat, és kölcsönösen lehetővé tesszük, hogy ki-ki megélhesse mindazokat az élet adta szituációkat, amelyek gondviselésszerűen megtalálták őt (engem). Most látom, nem kellett volna ilyen terjengősen fogalmaznom. Elég lett volna azt mondani, hogy – amennyire tőlünk telt – lehetővé tettük egymás számára, hogy önmaga lehessen, önmagát adhassa.
Ez így már eléggé érthető.
Azért egy tegnapi példát ideírok. Kinyuvasztott egy nátha, influenza (vírusos vagy bacilusos? Nincs itthon mikroszkóp, hogy egzakt módon megállapíthassam a fajtáját). Mindenesetre enyhe csillapítókkal kezeltem, mert nem akartam, hogy napi sűrűséggel és rendszeresen szedett gyógyszereimmel egymás ellen dolgozzanak. Amit el akartam mesélni: Fekszem az ágyban, Tücsi almalét hoz egy nagy pohárral, hogy ki ne száradjak. Megköszöntem szívességét, majd kihörpintve a lét, kivittem a konyhába a poharat. Nem nagy ügy, de házasok között igen. Elfogadni a másik szolgálatát. Ebben én még mindig elég rossz vagyok.
Tehát az első negyvenkét év letelt. Mire az újabb negyvenkettő is letelik, éppen száztíz éves leszek. :-)
Lábjegyzet. Közöm a Ter 31-hez. Az előző fejezetben láttuk, hogy Jákob családja igen megsokasodott, s ugyanígy juh- és kecskenyája. Most már csak haza kellett menekíteni ezt a sokadalmat. Tevére ültette háza népét és hazaindult Izsákhoz. Ráchel még apja házi istenei szobrocskáit is begyűjtötte. (Ez az öröklésre való jogot biztosította neki). Lábán sem volt rest, utánuk uszult, hogy maradásra bírja az immár 20 éve nála szolgáló Jákobot. Jó befektetésnek bizonyult ez neki. Éjjel álmában ugyanő figyelmeztetést kapott, hogy tegyen le Jákob üldözéséről. Bár megvádolja azzal, hogy ellopta a házi isteneit,  a sátrak feldúlása (házkutatás)  eredménytelen marad (Ráchel ült rajtuk tevéjén). Menteni, ami menthető, Lábán szövetséget ajánl Jákobnak: területeik határát ezentúl egyikük se lépi át. Nagy lakomával ünnepelték meg a békülést.
Közöm. Mondom feleségnek: Mi jobban teljesítettünk, mint Jákob asszonyaival. Ott négy nőtől lett tizenhárom utód, nálunk tőled négy. Ami pedig a vagyonosodást illeti, ma egyáltalán nem jobb a helyzet a kapzsiságot illetően. A bankok ülnek a népek pénzein, és úgy sanyargatják őket, ahogyan nem szégyellik. Ha pénzt veszel ki, fizetsz, ha pénzt teszel be, fizetsz, minden megmozdulásukat pénzben mérik, s viszik fejed fölül a házadat, ha valami nem tetszik nekik. Szerződéseik tele vannak csapdákkal, melybe az óvatlan és pénzre vágyó ügyfél simán belelép, mert nem ismeri ki magát a banki manipulációk, a pénzmozgások, az árfolyamokkal való játszmák soron következő lépéseiben. Márai azt írja, hogy az a kapitalista, aki nem akarja a világ összes pénzét megszerezni, rossz kapitalista.  
És még egy. Lám, bálványok minden korban vannak, csak másképpen hívják őket. Feltehető a kérdés: Mik az én bálványaim, amelyekhez szenvedélyesen ragaszkodom, amelyeket ugyanúgy itt hagyok majd, ha mennem kell, mint azokat a vacakokat, amelyekhez nem ragaszkodom.