Mickey webnaplója

Alapállásom. A világ nem racionális, hanem (számunkra legalábbis) misztikus.
Nem gondolkoztam még eleget. Két mondat, amellyel nehezen birkózom mind a mai napig.
1. Íme, a szent keresztfa, rajta függött valaha a világnak váltsága, s egy himnusz elég szép dolgokat hoz össze magáról a fáról. Már az ókorban – mint legmeghatározóbb ereklyét – tisztelték a keresztfát. Kifejezetten azért, mert „rajta függött valaha a világnak váltsága”. Ennek máig élő hagyománya a kereszthódolat. Megkönnyíti dolgomat, hogy rajta van a korpusz, aki rajta függött valaha. Valahogyan mindmáig túlságosan áttételes és költői a fáról szóló dicshimnusz. Semmi volna az a fa, ha nem Krisztus áldozatának eszköze.
2. A másik hasonló. Az „o felix culpa” … „ó, szerencsés bűn, amely ilyen értékes Megváltót érdemelt”. Ez se mai megfogalmazás. Történt, ami történt. Történt, ahogyan történt. A lényeg: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, hogy aki benne hisz, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” Minden tiszta: a próféták leírták a fájdalom férfiját, aki Krisztusban testesült meg, és sorsa is benne teljesedett be. Minden rá vonatkozó jövendölés megvalósult. Ő az Isten Báránya, aki elvette a világ bűneit. Mégis ott fészkel a gondolat bennem (bennünk?), hogy ha Isten úgy akarta volna, mindez másképp is történhetett volna. A próféták azért jövendölték meg ezt a véget, mert ez következett be. Nálam okosabbak mondják: eleve lehetett volna máshogy is. Alighanem nekem életem fogytáig kérdés marad, vajon tényleg szerencsés-e a bűn, vagy hát inkább úgy igaz, hogy Istennek mindenre van gondja. Ő a bűnből is képes jót eredeztetni. Egyedül ő, mert a feje tetejére állhat a világ, az ő akarata fog teljesedni. Vagy ahogyan a költő fejezi ki szépen: „Mert megölhették hitvány zsoldosok, / és megszünhetett dobogni szive - / Harmadnapra legyőzte a halált. / Et resurrexit tertia die. / (Pilinszky: Harmadnapon)
Lábjegyzet. Közöm a Ter 48-hoz. Józsefnek az egyiptomi főpap lányától származó ivadékai közül az első kettőt megáldja Jákob. Furcsa módon megismétlődik a jelenet, ami Ézsau és közötte egykor történt. Az elsőszülötti áldást nem Manassze, az idősebb, hanem Efraim, a kisebb kapja. Jákob jobbját a balról álló fejére teszi s viszont. József figyelmezteti tévedésére, de Jákob tántoríthatatlan. (Isteni akaratot teljesít, amikor így dönt.) Még megjegyzi, hogy „Isten visszavezet benneteket atyáitok földjére. Neked (József) adok egy részt, testvéreiden felül, amit az amoritáktól karddal és íjjal szereztem meg.”
Közöm.
Az élet rácáfol a logikára. Nem logikus, hanem misztikus. Vannak szabályok, s olykor a szabályokat erősítő kivételek. Itt is ez valósul meg. Nem látja Jákob se, hogy miért van rá szükség, de kijelenti, prófétálja, hogy Efraimé nagyobb nép lesz, mint Manasszéé. Azért lesz nagyobb, mert Istennek úgy tetszik. Azért lesz nagyobb, mert Isten valamiért Efraimot halmozza el olyan tulajdonságokkal, melyek a választott nép jövőjét jobban garantálják. Emlékezzünk Káin és Ábel áldozatára. Isten Ábelére tekintett és az idősebb Káinéra nem. Ő tudja, hogy miért. A világon minden a valószínűség-számítás rendje szerint valósul meg. Mi ezt Gondviselésnek mondjuk. Ld. még a fentieket (az ő akarata fog teljesedni.)